Magyar csapat

F E H É R E N  F E K E T É N

Vereckei Ákost senkinek sem kell bemutatni. Kétszeres olimpiai bajnok kajakos, első jelentős sikerét 1997-ben aratta, tagja volt a világ- és Európa-bajnok négyesnek, immár a tizennegyedik évet tapossa a nemzetközi élmezőnyben, túlzás nélkül a mai magyar sport egyik legnagyobb alakja. A rövid bemutatásnak egy labdarúgó, egy kézilabdázó, tehát egy csapatjátékos esetében elhagyhatatlan eleme, hogy melyik klub sportolója. Találós kérdésként feltehetnénk, hogy Vereckei melyik egyesületben versenyez – egyébként a Honvédban –, de a szurkolókat ez nem érdekli. Miként az sem, hogy Cseh László a Kőbánya SC-ben tempózik, Nemcsik Zsolt a Vasasban asszózik, vagy éppen Vörös Zsuzsa az Alba Volánban öttusázik. Az egyéni sportágakban ennek nincs jelentősége, hisz a gyűjtőfogalom is azt mutatja, az egyén a fontos, nem a csapat.
Mindezt azért hozzuk szóba, mert a közelmúltban a klasszis kajakos esete világított rá, hogy az olimpiai sportágakban még mindig rendezetlen a versenyzők, az edzők és az egyesületek viszonya. Nézzük a konkrét esetet! Vereckei a Honvéd sportolója, azonban nem a klub edzője, Kiss István irányításával, hanem részben önállóan, részben Sári Nándor útmutatásai alapján készül. Ez óhatatlanul konfliktushoz vezetett. Sári Nándor anyagi igénnyel fordult a Honvédhoz, amit Horváth Gábor szakosztály-igazgató (mellesleg szintén kétszeres olimpiai bajnok) elutasított, s az elszámolási vita beárnyékolja az edző és a versenyző kapcsolatát.
Ki a hibás? A versenyző? Vereckei tapasztalt kajakos, aki többször bizonyított, pályafutása valószínűleg utolsó olimpiájára készülve kijár neki, hogy azzal az edzővel és csapattal dolgozzon, akiben, amelyikben a legjobban megbízik. Az edző? Érthető, hogy Sári Nándor, a pillanatnyilag első számú magyar sikersportág elismert mestere nem akar ingyen foglalkozni egy klasszis kajakossal. A szakosztályvezető? Joggal állítja, nem ő kérte fel Sárit Vereckei felkészítésére, a Honvédnak van saját edzője, miért fizetne másnak? Mindenkinek igaza van, ám a közös cél, hogy a sportoló a lehető legjobban készüljön fel a versenyekre, s a londoni olimpiára, mégis sérül.
Mi a megoldás? Adódik, hogy Vereckei igazoljon át Sári klubjába. Ám lehet, hogy ezt sem ő, sem az egyesület nem akarja. Mégis kell egy közös bázis, egy közös csapat. Amely nemcsak Vereckeit és kajak-kenus társait, hanem valamennyi olimpikont felöleli.
A magyar csapat.
Amit a szlogenek szintjén, marketingfogásként már ismerünk, ám valódi tartalommal még mindig nem töltötték meg. Ismét egy kajakospéldával hozakodhatunk elő. Peking után azt az edzőt illette meg az eredményességi prémium, aki az olimpiára kiutazott a versenyzővel. A szövetség vezetői érezték, hogy ez így nem igazságos, hiszen az adott eredményt legkevesebb négy év munkája alapján kell megítélni és elismerni, de írásban lefektetett igazságos elv hiányában csak kompenzálni tudtak. A mostani ciklusban már az induláskor tisztázták ezt a kérdést – logikusan, időarányosan jár a jutalom az edzőknek a versenyző eredménye után, aki tehát egy évig dolgozik egy adott sportolóval, az a teljes összeg egynegyedét kapja –, de ez csak a szövetségi szint.
A teljes elosztási rendszer ezzel együtt ma is zűrzavaros. A magyar sportolók és edzőik hat csatornán keresztül juthatnak anyagi és természetbeni (edzőtábor, táplálkozás stb.) forrásokhoz. A Wesselényi közalapítványtól (Gerevich-ösztöndíj), a Magyar Olimpiai Bizottság Bay Béla-, illetve Életút- programjától, a NUPI Héraklész, Csillag- és Patrónus-programjától, a szakszövetségektől, az egyesületektől és az egyéni szponzoroktól. Ez alapján aligha igényel magyarázatot az a közszájon forgó megállapítás, miszerint a sportolók, illetve a szövetségek nem feltétlenül az eredményeik alapján, hanem csúnya kifejezéssel élve, lobbipotenciáljuknak megfelelően jutnak pénzhez. Pedig egy olimpiai helyezés ugyanannyit ér, ha atléta vagy ha egy birkózó szerzi meg.
A kiszivárgott hírek szerint az új kormánynak központosítási tervei vannak – azaz egyelőre csak lehetnek, de most nem ez a lényeg – a sport terén: az állami sportirányítást összevonják a Magyar Olimpiai Bizottsággal. Amit már csak azért is üdvözölhetünk, mert az apparátus így remélhetőleg karcsúbb, olcsóbb lesz. A központosítás ráférne a teljes ágazatra. Meg kell húzni azt a kört – sportolókra és edzőkre egyaránt –, kik lehetnek tagjai a magyar csapatnak. A jövedelmeket sem ördöngösség megállapítani. Az előző olimpián, illetve olimpiai ciklusban elért eredményeket kell alapul venni, amit az új olimpiász világversenyein mutatott teljesítmény szerint lehet módosítani, az újonnan bekerülő fiataloknak pedig meg kell állapítani egy alapösszeget.
A magyar csapat persze nem lehet pusztán anyagi kategória. Szellemi tartalommal is meg kell tölteni. Legyen rang, kitüntetés idetartozni. Hiszen a cél már közös is, nem pusztán egyéni: példát mutatni a fiataloknak, hírünket vinni a nagy világban. Igen, ez így már-már idealista, s kissé didaktikus megközelítés. A szurkoló azonban így gondolkodik. S ha azt látja, hogy a versenyzőt, edzőt és sportvezetőt nem a közös cél vezérli, hanem a személyes érdek, akkor becsapva érzi magát. Innen már csak egy lépés, s a versenysport, különösen, ha egyéni, öncélúvá válik. Ám akkor a közönségnek, a közösségnek már nincs szüksége rá.