Elégtételt Bethlen Istvánnak!

Nagy figyelemmel olvastam április 24-i számukban Pethő Tibor Elnök az előszobában című írását. A szerző szerint Károlyi Mihályban sokan sikertelen, mások egyenesen kártékony vezetőt látnak. Olyan ismereteket is szerezhet az olvasó az írásból, amelyek eddig nem voltak köztudomásúak. Károlyi Mihály 1919. március 21-én szorult helyzetében átadta a hatalmat a kommunistáknak, akik a vörösterror idején tömegesen végeztek ki általuk reakciósnak tartott személyeket. Az sem ismeretlen, hogy tűrte a hadsereg szétzüllesztését, amely hadügyminiszterének, Linder Bélának tulajdoníthatóan következett be. (Linder hírhedt mondása: „Nem akarok katonát látni!”) Az osztrákok megfelelő katonasággal meg tudták tartani Klagenfurtot és Villachot, pedig a szlovénok mindkét várost követelték.
Károlyi azonban még a Weber osztrák tábornok által megkötött padovai fegyverszünettel sem volt elégedett, mert – ahogy fogalmazott – ennek megkötése napján, 1918. november 3-án Ausztria–Magyarország már nem létezett. Ezért kieszközölte, hogy felkereshesse Belgrádban Franchet d’Esperay francia tábornokot az általa vezetett küldöttség élén. A generális díszegyenruhában, összes kitüntetését mellére tűzve fogadta a bricsesznadrágos, toprongyos magyar küldöttséget, amelyben már ott volt egy kommunista katonatanácsbeli tag is. A jöttmenteket meglátva a tábornok így fogalmazott: „Hát ilyen mélyre süllyedtek?!” Természetesen Károlyi nem ért el eredményt, sőt míg Padovában határkérdésről nem volt szó, Belgrádban már alá kellett írni egy olyan megállapodást, amely igen előnytelen határmódosításokat tartalmazott hazánk számára.
Az 1920. június 4-én megkötött trianoni béke eredményeként Magyarország elveszítette területének kétharmadát. Nem kis szerepe volt ebben Károlyinak, aki még Benessel is hajlandó volt lepaktálni. Ám utóda, Bethlen István bebizonyította, hogy még ebben a nehéz helyzetben is lehetséges apró eredményeket elérni. Gondolok itt a soproni népszavazásra, amelyet – Bethlen hallgatólagos tudomásával – egy kis létszámú fegyveres erő harcolt ki, és tette lehetővé, hogy ez a város, a „civitas fidelissima” és a környező falvak továbbra is Magyarországhoz tartozzanak. Majd ugyanez a Bethlen István végrehajtotta a konszolidációt, rendbe tette a gazdaságot, megteremtette az új magyar valutát, az értékálló pengőt, miközben elérte azt is, hogy Magyarországot felvegyék a Népszövetségbe. Károlyi rombolt – Bethlen épített ebben a hazában. Nem véletlen, hogy Cartledge angol író azon csodálkozik könyvében, hogy míg Károlyi Mihálynak Budapesten szobra van, és utcát neveztek el róla, addig Bethlen Istvánnak egyik sincs. Reméljük, hogy az újonnan megválasztandó Fővárosi Közgyűlés változtat ezen az abszurd helyzeten, és tanújelét adja, hogy megbecsüli a XX. század legnagyobb magyar államférfiának emlékét.
Boross Imre