Megadók

Lovasi András Megadó Kiadójának művészeit a legutóbbi Mindenzenében (Felütés, május 8.) kezdtük dicsérni Péterfy Borival és a Zuboly zenekarral, most pedig máris következhet a ColorStar. Az első magyar színes tévék egyikét megidéző CS 1996-ban született, nagyjából akkor, amikor a kitűnő Vidámpark együttes elveszítette egyik kedvenc hazai rock and roll figurámat, Őz Zsoltot. Amitől aztán egy időre el is tűntek a hagyományos értelemben vett dalok, és az őztelen tagság feloldódott valami furcsa folyamban. Ez volt a pszichedelikus rockzenét újraértelmező elektronikus tánczene magyarországi fénykora. Mentek a partik, a dancehall, még a pohár is szintetikus volt. Aminél szerintem még az is jobb, ha az ember kecskével ébred fel egy váróteremben, közel az albán partokhoz, de ez nyilván korfüggő is. A ColorStar viszont jól jött ki az egészből, a drum and basstől a világzenei elemekig mindent alkalmaztak, ami a kezük ügyébe került, de nem ragadtak bele semmibe. Ehhez jött még a robbantsd fel a tévédet és csináld meg a saját mozidat attitűd, a húzós összművészeti kísérletek, és a zenekar megtalálta a saját arcát. Nem kapkodtak, 2004-ben még csak a harmadik lemezüknél tartottak, aztán még hosszabb szöszmötölés következett.
A Megadó tavaly adta ki a negyediket, a rejtélyes című ColorStart. Amely érett, kimunkált, jól hallgatható, ugyanakkor rendkívül igényes cucc. Mindössze nyolc szám, két magyar szövegű (Forog a világ, Angyal) fogja közre az „angolokat”. Az arány csak azért aggályos kicsit, mert esetükben nem arról van szó (mint máshol gyakran), hogy képtelenek lennének jó dalszövegeket írni magyarul, sőt. De ez már csak kötözködés, ez bitang jó hanglemez, oszt punktum. Ha az ember istállót épít (esetünkben zeneit), nyilván óhatatlanul iskolát is alapít. Első hallásra ez ugrik be az Esti Kornél zenekar kapcsán. De azért csak óvatosan a bélyegekkel, ragasztgatni könnyű, aztán majd kiderül, hogy hülyeség, de a nyoma ott marad. A Kosztolányi halhatatlan alteregójának nevét megidéző együttesről egyszerű lenne Kispál-iskolát emlegetni, de a dolog azért nem ennyire primer. Egyébként tessék mondani, kin nem hagyott nyomot a Beatles vagy a Stones, vagy a rhythm and blues alapú rock and roll! A 2006-ban klasszikus módon (garázs), gimnazisták által alapított Esti Kornél jó kis alter banda, és a dolgok természete szerint még jobb is lesz. Lazák, frissek, lendületesek, remekül énekelnek, egy-egy komolyabb nekirohanás a fiatal Révészt idézi, ami azért nem akármi. A Pannonia Allstars Ska Orchestra (PASO) már túl van ezen a perióduson, hat év elég is volt ahhoz, hogy ne csak mint az európai ska szcéna legjobbjai közül valókat, hanem műfajon túliként is méltassuk őket. Az eddig is világos volt, hogy a PASO dikcióban, gesztusokban, nyelvhasználatban, Hammondostól, fúvósostól annyira autentikus, hogy simán elvesznének egy Kingston Town–Budapest járaton oda-vissza kétszer, de a Feel The Riddim! című hanglemez már túlmutat a stílusbravúrokon. Minden maradt, a tempótól a humorig, amitől a PASO az egyik legnépszerűbb fesztiválzenekar Magyarországon (emlékszem, a Hungarian Dish című dalt a hortobágyi palacsintával előzés közben hallottam először a rádióban, és ez majdnem tragikus következményekkel járt), de ez volt eddig az igazi nagy ugrás. És hát Harcsa Veronika sem ártott újfent a produkciónak, nagyon érzik, hogy Miu miújság.
Nos, nagyjából így adta meg Lovasi a hangot. Normál, zenei, ááááá. Állítólag országos kedvencem, a 30Y is odatart. Róluk, a Pál Utcai Fiúkról és a Kiscsillagról később. Ne másolj, vásárolj (ha tudsz), a zenészek ebből él(né)nek.