Nyelvédesanyánk

„Tisztelem az urak álláspontját, nekem azonban – mint miniszternek – az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás princípiumát fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.” Így döntötte el a visszaemlékezések szerint Trefort Ágoston (1817–1888) vallás- és közoktatásügyi miniszter az ugor–török „háborút”, tette ezzel hivatalossá a finnugor rokonságot, és kente fel Hunfalvy Pált és Budenz Józsefet a magyar nyelvtörténet pápájává.
A kijelentést Czakó Gábor idézi a Beljebb a magyar észjárásba című könyvében, de leszögezi, nem kívánja alapjaiban kétségbe vonni a finnugor nyelvi rokonságot. Amit ő kíván, hogy a családba a nyelvészeti és kultúrtörténeti tények ismeretében másokat is hajlandók legyünk felvenni. Számtalan nagynénink, nagybácsink és unokatestvérünk van még, és egyikre büszkébbek lehetünk, mint a másikra.
Ügyesen oldotta meg a feladatot Bencze Lóránt nyelvész, akit a könyv szerzői, Czakó Gábor és Juhász Zoltán kért fel az előszó megírására. Kényes feladat, hiszen Trefort Ágoston kijelentése máig érvényes, a finnugor nyelvrokonság kérdését megkérdőjelezők nem számíthatnak akadémiai támogatásra. Igaz, erős kapun kívüli támadásra nem is kell számítani, bár az amatőr nyelvészettörténet gyönyörű virágokat ültetett az eltelt évtizedekben. Bencze tehát óvatosan halad ajánló soraival, enyhítgeti a hunfalvystákra tett csípős megjegyzéseket, és azt emeli ki ebből a kötetből, amiért mindenképpen érdemes a különleges figyelemre: új, friss és elgondolkodtató megközelítési módját, szemléletét.
Czakó Gábor és Juhász Zoltán egymástól elkülönülő két részben, de egymással tökéletes összhangban a magyar nyelv- és zenetörténet elemeit helyezi új öszszefoglalásba. Amit Juhász CD-melléklettel, hanganyaggal is alátámaszt, ugyanaz, amit Czakó is mond: nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy az a mai akadémiai könyvekben és sok komoly doktori disszertációban le van írva. Érdemes lenne máshonnan nézni a dolgokat, mondjuk elővenni Czuczor Gergely és Fogarasi János A magyar nyelv szótára című, XIX. század közepén készült művét, és leporolva odahelyezni a magyar etimológiai szótár mellé. Ha e kettőt egymás mellé tettük, és mindehhez még némi számítógépes segítséget is igénybe vettünk, hamar kitűnik, hogy a magyar nyelv kapcsolatai mennyivel gazdagabbak és feltérképezhetőbbek, mintha csak a finnugrisztika szabályai szerint vizsgálnánk. A Czuczor–Fogarasi szerint ugyanis a magyar gyöknyelv, és a gyökökből levezethető egy sor olyan etimológiai magyarázat, amelyre a szótőt kereső finnugrisztika nem talált választ. És máris benne találjuk magunkat egy boldogabb és gazdagabb kulturális világban, amelyben nyelvédesanyánk, ahogy Czakó nevezi, már nem valamiféle elvont tudomány vizsgálati tárgya, hanem a mindennapokban is szerethető lény.
Czakó Gábor író és képzőművész, aki ebben a könyvben tekintélyes nyelvészeti anyagot tesz az olvasó elé. Bizonyára nem hibátlant. Juhász Zoltán zenész, zenetudós, aki huszonöt nép zenéjét hasonlította össze, számítógépes programmal összevetett harmincezernél több dalt, és ugyanoda jutott, ahová Czakó. Zenénk és beszédünk nemcsak ugyanarra a logikára épül, de rokonsága jóval mélyebb, szélesebb, mint eddig hittük. Érdemes foglalkozni vele az Akadémia falain belül is, ahogy annak idején megtette ezt a magyar nyelv védelmére és megismerésére alakult Magyar Tudós Társaság. Előbbre juthatunk vele, mint a strukturalista nyelvészeti elméletekkel.
(Czakó Gábor–Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba. Cz. Simon Bt., Budapest, 2010. Ármegjelölés nélkül)