Rejtő Ildikó ugyan „csak” kétszeres olimpiai és ötszörös világbajnok, mégis a leginkább irigylésre méltók közé tartozik a pályafutása. Nem törte meg háború vagy forradalom, nem kellett hosszú éveken át hajszolnia a hőn áhított olimpiai aranyat, nem volt sikertelen korszaka: a felnőtt világversenyek pástjáról az 1958 és 1978 közötti huszonegy esztendő alatt csupán egyszer tért haza érem nélkül. Az utolsó évben, 1978-ban. Ez a „kudarc” arra késztette, hogy lemondja a válogatottságot. Kissé talán elhamarkodottan – tehetjük hozzá, hiszen a pengét csak 1980-ban, negyvenhárom évesen tette le végleg. Stílusosan, magyar bajnoki címmel. S ki tudja, a Moszkvában bronzérmet szerzett női tőrcsapat vele mire jutott volna. „Úgy gondolom, pályafutásom utolsó éveiben sem csupán a korábbi érdemeimre való tekintettel voltam a válogatott tagja, hiszen az eredményeimmel mindig kivívtam magamnak a helyet – eleveníti fel ezt az időszakot. – Ám 1978-ban, miután érem nélkül tértünk haza a világbajnokságról, ha jól emlékszem, Hamburgból, fölerősödtek a hangok, hogy adjam át a helyet a fiataloknak. Hát átadtam. Ám ne higgye senki, hogy emiatt keserű a szám íze. Csak a szépre emlékezem.”
Van mire. Rögtön az első évben, 1958-ban egyéni vb-bronzéremmel robbant be a nemzetközi élmezőnybe. „Edzőmmel, Nyári Magdával mindketten bejutottunk a hatos döntőbe. Az egymás elleni asszó előtt nem győztünk szabadkozni egymásnak – Kezit csókolom, Magda néni! Szervusz, Ildikóm! –, de mégiscsak vívni kellett. Végül én harmadik lettem, Nyári Magda pedig ötödik” – lám, a kezdetekkor váratlan akadályokkal is meg kellett küzdenie. Vitathatatlanul 1964 volt a legsikeresebb éve, Tokióban egyéniben és a csapattal is (Ágoston Judit, Juhász Katalin, Marosi Paula és Dömölky Lídia társaságában) felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. Saját bevallása szerint is ekkor vívta élete legemlékezetesebb asszóját: „Hármas holtverseny alakult ki az olasz Ragno, a német Mees és köztem. Ragnót megvertem, de Meestől elsőre kikaptam. Ám az olasz legyőzte a németet, ezért újra kellett vívnunk. Másodjára nagyon gyorsan, mindössze tizenöt másodperc alatt 4-0-ra sikerült lelépnem Meest, amivel megnyertem az olimpiát.” Arra is említ példát, hogy olykor milyen apróságokon múlik egy aranyérem sorsa: „Az 1968-as mexikói olimpián is bejutottam a döntőbe. Az edzőmmel jó előre elindultunk külön taxival, de a sofőr rossz útvonalat választott, arra hajtott, amerre a maratoni futás zajlott, s dugóba kerültünk. Majdnem lekéstük a versenyt, úgy futottam fel a pástra. Csak tusaránnyal szorultam a harmadik helyre. Ha nyugodtabban készülhetek, rendesen be tudok melegíteni, akkor aranyérmet is nyerhettem volna. Akik azért mentek ki a csarnokba, hogy szurkoljanak nekem, hamarabb odaértek, mint én, pedig egy órával később, busszal indultak. Csak éppen másik úton.”
A teljesség kedvéért csapatban 1960-ban, 1968-ban és 1972-ben ezüstöt, 1976-ban pedig bronzot szerzett, így adódik a hét olimpiai érem. Ezt egészíti ki a tizenöt világbajnoki medál, közte öt arany.
Földi Imre pályafutása sokkal küzdelmesebben alakult. Neki keményen meg kellett harcolnia az olimpiai aranyéremért. Noha már 1959-ben harmadik lett összetettben a világbajnokságon, a római olimpián be kellett érnie a hatodik hellyel. Tokióba már esélyesként érkezett, új világcsúcsot ért el, de ez is kevés volt a győzelemhez. Az orosz Vahonyin még nála is többet emelt. Igaz, vitathatóan, Földi Imre ma is állítja, hogy érvénytelen gyakorlattal került eléje: „Úgy éreztem magam akkor, ahogy az Aranycsapat érezhette 1954-ben, amikor a világbajnoki döntőben 3-2-nél nem adták meg Puskás szabályos gólját.” Négy év múlva, Mexikóban még kevesebben múlt az első hely, azonos eredménynyel, csupán nagyobb testsúllyal szorult az iráni Nassiri mögé. „Mindkét ezüstöt csalódásként éltem meg, de eszembe sem jutott, hogy föladjam. Még keményebben edzettem, aminek meg is lett az eredménye” – mutat ma is érvényes példát. Münchenben stílszerűen világrekorddal jutott fel a csúcsra. Mint utóbb kiderült, az utolsó lehetőségét kihasználva. Montrealban ugyanis a nyomás, az erőssége már nem szerepelt a programban. Így is ötödik lett. Amikor arról faggatom, mire a legbüszkébb, így felel: „Természetesen az olimpiai győzelem a legnagyobb sikerem. Ám aki sportolt, különösen olyan sportágban, ahol rendszeresen fogyasztani kell, mint például a súlyemelésben, az tudja értékelni, hogy a pályafutásom huszonöt éve alatt mindvégig légsúlyban, az ötvenhat kilósok között versenyeztem.” Derűsen teszi hozzá, hogy amíg annak idején sokszor szenvedve hozta a súlyát hatvanhárom kilóról fogyasztva, az ma már nem okozna gondot, mert évek óta ötvennyolc kilót nyom.
Rejtő Ildikó és Földi Imre sem sérelmezi, hogy az első körben nem kerültek be a Nemzet Sportolói közé. Az élet szomorú rendje, hogy Puskás Ferenc, majd Zsivótzky Gyula halála után részesültek ebben a dicsőségben. Megkérdezzük őket, elleneznék-e, ha a kitüntetett kör létszáma az Aranycsapat még élő két tagjával, Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel kiegészülve tizennégyre emelkedne. „Szó sincs róla. Én már az első szavazáskor ide vártam őket. Inkább Albert Flórián várhatott volna egy kicsit, hozzájuk képest még nagyon fiatal. De húszan is lehetnénk, akkor talán nem lenne vita” – helyesel Rejtő Ildikó. „Amikor rám esett a választás, jómagam Grosics Gyulát jelöltem, aki földim és jó barátom. Nincs bennünk féltékenység, mi lennénk a legboldogabbak, ha az Aranycsapat tagjait is közöttünk köszönthetnénk. A napokban várom a meghívót a szokásos évi közgyűlésünkre, rajtunk biztosan nem múlik ez a döntés” – erősít rá Földi Imre.
A magyar sport múltja nem csak eredményekben gazdagabb a jelenénél. Kikezdhetetlen jellemekben is.
origo.hu
Magyar Péter néppárti képviselőtársa beismerte, hogy a Tisza Párt határozottan Ukrajna-párti
