A Domingo-elv

Jövőre tölti be a hetvenet, miközben nem egy, hanem két amerikai operaház intendánsa, ráérő idejében leginkább repked, a vezetés mellett a vezénylést is ambicionálja. Túl százharmincadik operaszerepén méteres por alól lemezre vette Leoncavallónak a Mediciekről írott opusát. Művész, akinek aktív korában már életműfejezeteit írják, s akinek DVD-kollekciója mellé a kiadó exkluzív, friss dokumentumfilmet mellékelni se restell. Megjelent Placido Domingo videopótkötete.
Chris Hunt rendezőtől tisztességes, nyolcvanpercnyi csokrot kapunk a pályára, sőt – ami ritkább és zeneileg sokkal érdekesebb –: a szerepekre koncentrálva.
Ma már szokványos és túl didaktikus volna, ha próza és zene elvágólag sorakozna, ezért bele-belebeszélnek zrikásabb áriák kidolgozási szakaszaiba – viszont mégiscsak lemennek egészben oly igényes, felépített számok, mint Enzo románca a Giocondából („a legfogósabb tenoráriák egyike!”), Chénier felizzó szerelmes áriája vagy a Come ruggiada cespite kezdetű szépséges monológ az Ernaniból („sürgősen visszaemelni a standard Verdi-repertoárba!”).
Az ősz tenorista benn jár már őszében: hol mattuló, hol könnyező szemmel fűzi kommentárjait, amelyek néha valóban meghatják. Tetszik, ahogy a műfajjal ápolt aktív kapcsolatot interjúba ékelt markírozásokkal bizonyítja, lágy falzettokkal elemzi végig Ramirez egy fontos megszólalását, ahogy a Nyugat lányában Minnie-t vigasztalja. Gyönyörű jelenet, hát még, ha illusztráltatik a Covent Garden negyedszázados premierkivágatával: Domingo westernhőse letaglózón hiteles, hangilag átütő, poétikus, tökéletes. Pedig nem rajongok mindig nazális, gyakran szűk, néha pedig gyarló tenorjáért – mint összművész azonban magával ragad. Semmiben sem a legjobb (matéria, technika, zeneiség, színművészet), ám a legjobb talentumkoktél az övé. A maga egyszerű módján ezt a komplexitást hangsúlyozza az archív kockákról bókoló – és szánni valón kifestett – Pavarotti, és a baszk honfitárs Carreras is személyiségét emeli ki.
Kulisszatitkok kapnak fényt az 1992-es Tosca kapcsán, amely eredeti helyszíneken és időben került színre, élő tévéadásban – az senkit se zavarjon, hogy Sardou drámája fikció, és az Angyalvár-teteji felvonást négy helyett hatkor kezdték a nyugat-európai lusta hajnalok miatt. Senkit ne zavarjon, mert Domingo nemcsak a Vatikán, de pályájának csúcsáról nézett szerte: az a film minden cirkuszi jelleg ellenére tankönyvi etalonja művészet és broadcast találkozásának.
Viszont Zubin Mehta, aki „mindig könnyek közt hallgatja Virágáriáját”, téved, hogy a zenei mindenevést elvként valló Domingo más hangszínt talál a német – értsd: wagneri – repertoárhoz. Nem talál, nem is találhat, sőt borzasztó idegenül mozog a germán közegben, hiába volt annak hagyománya, hogy italianitá tenorok legalább a Lohengrint elfújták. Tévedés ez, kínos pillanatokkal, s ha nem is ilyen előjellel szánták e filmbe, jó, hogy belekerült. Ha leszögezzük a kásás szövegű, szögletes és magasságproblémás nullpontot (momentán: Grál-elbeszélés), úgy méri és mutatja magát korszakos társalkotónk a csúcsalakításaiban. Elvégre nem csak a dudásoknak kell egyszer-egyszer pokolra is menniük.
(Domingo: My Greatest Roles – The Documentary – Warner DVD, 2010.)