A könyvhét megnyitóján némelyek fehér szalaggal tüntettek a Márai-program megmentéséért, nehogy az új kormány leállítsa. Ehhez képest az igazság az, hogy az említett tervezetet mint törvényjavaslatot a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése – MKKE, népszerűen: Mekeke – készítette, és 2006 novemberében nyújtotta be az akkori kormánynak. Lényege: „A minőségi művekre, mindenekelőtt a szépirodalomra és az oktatásban is használatos referenciakönyvekre koncentráló, garantált állami könyvvásárlás hároméves programként érhetné el a kívánt mértéket és szintet. A 2007-ben induló program első lépcsőben ezer gondosan kiválasztott címből állna, amelyekből ötszáz-ötszáz példány jutna el a legfontosabb hazai és határon túli gyűjtőhelyekre, állami és önkormányzati könyvtárakba, egyetemi és főiskolai könyvtárakba, határon túli egyházi és világi intézmények könyvtáraiba. A következő esztendőben a kiválasztandó címszám ezerötszázra emelkedne, s 2009-ben érné el az optimális mértéket, kétezer könyvcím ötszáz-ötszáz példányban történő megvásárlását, s a legfontosabb könyvtárakba való eljuttatását. (…) A művek kiválasztását a támogatást nyújtó állam (minisztérium) képviselőiből, az írók, a könyvtárosok, a könyvszakma, valamint az MTA és a Metesz delegáltjaiból álló bizottság választaná ki. (…) Az alkotókat és a kiadói műhelyeket a könyvtári beszerzésen keresztül támogató program az első esztendőben kb. egymilliárd forintos invesztíciót, a harmadik évben kb. kétmilliárd forintos forrást igényel.” (MKKE honlapja) A Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány az ötletet elfogadta – fedezetét szerencsejáték-jutalékból ígérte előteremteni –, majd elfektette – tárcavezető Hiller István. Hogy miért, nem tudni. Azt sem, hogy kik s miért vártak három évig tüntetésükkel.
A derék ötlet lényege, hogy a kiadók a „csökkentett áraikkal” támogatnák a tervezetet, és a nagy terjesztők – amelyek maguk is könyvkiadásba kezdtek! – megszabadulnának túlmértezett árukészletüktől, miközben a könyvtáraknak bővebben jutna magyar könyv.
Nézzünk a dolog mélyére!
A hazai könyvipar természetesen a gazdaságkor egyik alaptörvénye, az értéktelenségtörvény szerint működik. Ennek értelmében minél közelebb áll valaki az érték előállításához, annál kevesebbet keres, s minél távolabb, annál többet. Ez a tétel minden gazdasági folyamatra érvényes, és ellenőrizhető.
A magyar könyvpiac körülbelül 80-90 százalékát három óriás birtokolja. A kisebb terjesztők szemérmesebbek, de a nagyok – szerződéssel persze! – fölmarkolják a bolti bevételek 55 százalékát. Egy 2000 forintos könyvből 1100-at. A maradék 900-on osztozik a kiadó, a tervező, a korrektor, a nyomda, a papírgyár, a kötészet stb. Ja, és az adóhivatal meg a bank, amely nyalogatja a rajta átfolyó összegeket. Az írót/alkotót elfelejthetjük! Utóbbi – az esetek túlnyomó többségében – vagy jelképes öszszeget, vagy húsz példányt kap, s utána adót fizet.
Ráadásul a monopóliumok olyan szerződéseket kényszerítenek a kiadókra, amelyekben fütyülnek a törvény szerinti nyolcnapos fizetési határidőre. Tudni kell, hogy könyvet kizárólag bizományba vesznek át, tehát a kiadónak a teljesítés után egy héttel már fizetnie kell a tervezőnek, a nyomdának és a többinek, a terjesztő viszont csak a fogyás szerint. Hagyományosan havonta küldött jelentést az eladásról, a kiadó pedig kiadta a számlát. Most például az egyik óriás összevár 50 000 forint értékű számlát, és csak az utolsó beérkezését követő hónap végén fizet. Kisebb kiadók esetén a várakozási, azaz pénzvisszatartási idő átlag fél év. Egyik társa nem lacafacázik: csak a naptári év végén utal és kész. A kiadó vagy beleegyezik, vagy nem, és könyvei máris kiszorultak az országos hálózatból.
E törvénytelen és erkölcstelen gyakorlattal tőkét vonnak el a nyomdáktól és a kiadóktól, jelentős kamatveszteséget okoznak nekik, továbbá körbetartozást gerjesztenek.
Mindezt tetézi a máig tartó kultúrharc, amelynek jegyében bizonyos terjesztők bizonyos szerzők műveit csak jelképesen forgalmazzák. Egyszer egy jó budai könyvesboltban tulajdonosváltás történt. Könyveim többé nem fogytak. Fél év múlva elmentem értük. Jó darabig kereste őket a személyzet, de se szerző, se téma szerint nem találták, mígnem meglettek a mosdóban, a kagyló alatt, bontatlan csomagban. Hasonló történetet tudok óriásterjesztővel kapcsolatban is.
Mi az, amin segíthetünk?
1. A bankok torkoskodásának megakadályozása; például évente több alkotói ösztöndíj volna adható, ha adóval csökkentett összegű volna, tehát a bank nem részelne belőle, azaz utaláskor is, adófizetéskor is nem nyalogatná le róla a jutalékát.
2. Ha a(z óriás) terjesztőket a törvényes fizetési határidők betartására és méltányos árrések alkalmazására szorítanák, azonnal több maradna a könyvkészítőknél, s az országos körbetartozás is enyhülne.
3. A giccsadót fönn kell tartani/be kell vezetni az arra érdemes szemétirodalom számára, sőt kiterjeszteni a szennylapokra, -műsorokra stb.
4. A szellemi szemét különadója emelje a Mekeke által javasolt szintre a könyvtárak ellátását jó könyvekkel, továbbá kortárs magyar zenei és filmlemezekkel.
A művészek, a kiadók, a terjesztők, a könyvtárak több nagy rendszer részei: ország, ipar, kereskedelem, nemzet, kultúra, kultusz. Ha innen viszszabontjuk a sort, s a kultúrából kivonjuk a kultuszt, vagyis a szellemet, akkor marad a giccs meg az üzlet, mint az intellektuális pornó izmusokkal időszerűsített kevercse. Ezen a szinten, de semelyik másikon nem oldható meg a könyvterjesztés vagy az olvasás ügye, csak az egészre tekintve, mégpedig a legmagasabb pontról.
A szerző író
origo.hu
Politikai leszámolás egy kanizsai család ellen?
