A függetlenség fügefalevele

Bajban van a világ egyik legnevesebb napilapja: a francia Le Monde-ról az a hír járja, hogy ha nem sikerül a mostani eladás, már e nyáron csődvédelmet kell kérnie. Vevőjelölt van bőven. A szerkesztőség a hónap közepén nyilvánít véleményt arról, hogy szerinte melyik vásárló biztosítaná legjobban a lap olyannyira óvott pártatlanságát.

A minőség lehet a menekülés
Érdekes változás tapasztalható az utóbbi időben az olyan francia lapokban, amelyek korábban kezdtek a bulvár felé sodródni. A „minőségi” újságok eléggé konzervatív szerkesztési elveivel szemben ezek a lapok – a Le Parisien, a France Soir, de megemlíthetjük a Le Journal de Dimanche-ot, a JDD-t is – sokkal bátrabban használják az angolszász sajtó hatalmas címeit, egész oldalas, kiváló képekkel illusztrált tudósításait.
A lapok tulajdonosai valószínűleg felmérték, merre van a menekülési útvonal. A bulvár piaca telítődött, ha ott akarnak labdába rúgni, olyan mélyre kellene alászállniuk, ami ugyancsak embert és ízlést próbáló feladat. Marad a másik út: be- vagy épp visszacsempészni az oldalakra a minőségi újságírás elemeit. Ma már nem „ciki” az említett három lapra forrásként hivatkozni a francia sajtóban. Például a JDD szinte minden vasárnap hoz olyan cikket, amely számíthat a nemzetközi érdeklődésre. Bár korai még levonni a tanulságokat, hogy valóban ez lesz-e a kitörési út, de egyértelműen ilyen verseny bontakozott ki a Le Parisien és a France Soir között. Ez utóbbi hamvaiból feltámadva orosz tőkével akar elérni fordulatot: egy milliárdos fiának, a huszonöt éves főszerkesztő-tulajdonosnak, Alekszandr Pugacsovnak 50 millió euróból kell megújítania és sikeressé tennie a lapot. Több mint két hónapja jelent meg az „új” France Soir. Úgy látszik, a megítélés szerint jó úton járt a rivális Le Parisien, ugyanis majdnem a fél szerkesztőségét átigazolták a Pugacsov-féle laphoz. Emellett olyan neves szerzőkkel kötöttek megállapodást cikkírásra, akiknek a neve önmagában minőséget jelent. A kezdeti elképzelés, miszerint megtízszerezik az akkor húszezres példányszámot, ugyancsak fellengzősre sikeredett, de a százezret elérték, és úgy tűnik, ezt a számot tudják tartani. Ezek szerint létezik az a réteg, amely már nem kér a mesterségesen felfújt celebvilág híreiből, ellenben érdeklődik az igényesen megírt érdekességek iránt.

Lehet-e függetlenséget követelni attól, aki több mint százmillió eurót beletesz egy újságba, amelyre enélkül a biztos halál vár? Lehet-e ma egyáltalán függetlenségről beszélni, hiszen minden médiaterméknek, még a pusztán a szórakoztatást zászlajára tűzőnek is célja van. Így vagy úgy, de mindegyiknek van véleménye a világ folyásáról, mindegyik rendelkezik kivételezett kapcsolatokkal.
A Le Monde-ról mindig is köztudott volt, hogy főleg balra húznak az 1944-es alapítása óta ott dolgozó újságírók. Találkoztam olyan francia kollégával, aki nem ehhez szokott, és inkább otthagyta az újságírói körökben nagy tekintélyű szerkesztőséget. Ám ez nem jelentette azt, hogy a délután megjelenő napilap a francia szocialisták markából evett volna. A Le Monde-nak a nyolcvanas-kilencvenes években, a Mitterrand-érában volt a legtöbb összetűzése a hatalommal: évekig tartó perek, államtitkok kiszivárogtatásának vádja, lehallgatási botrányok feltárása – ezek voltak a jelei a függetlenségi harcnak.
A Le Monde még mindig márkanév: cikkeiben, tudósításai többségében a hiteles, minőségi, az árnyalatokat is megmutató újságírásra törekszik. Amikor Hubert Beuve-Méry a második világháború utáni felszabadulás lázában létrehozta a Világ című újságot, ügyelt arra, hogy jogilag is bebetonozza az újságírók függetlenségét. A szerkesztőbizottság hosszú évtizedekig a fő tulajdonos volt, ő választotta ki és bízta meg a főszerkesztőt. Ez utóbbi jogát még a mai napig birtokolja.
Hogyan fajulhatott odáig a helyzet, hogy egyes szerkesztőségi mendemondák szerint a lap júliusban már nem lesz képes kifizetni a béreket? Kivéve, ha addig nem dob neki valaki mentőövet. Üdvrivalgás helyett az újságírók részéről valószínűleg csend fogadja majd azt, aki hajlandó lesz mélyen a zsebébe nyúlni, hogy ilyen kivételes presztízsű lap többségi tulajdonosa legyen.
Az előző, 2004-es részbeni eladáskor feldúlt hangyabolyhoz hasonlított a szerkesztőség: mindenki szervezkedett, az újságírók különböző csoportokban lobbiztak a jelöltek mellett, sztrájkokat szerveztek, ha ez vagy az a jelölt szerez részvényt a Le Monde-ban, pedig csak kisebbségi jogokat érintett a vásárlás. Most pedig a nagyobbik hányadra, úgy hatvan százalékra kerül sor.
A francia sajtó jelentései szerint a Le Monde háza táján az a hír, hogy nincs hír: mindenki közönyös beletörődéssel várja a fejleményeket. A gazdasági tényezők még a legelvadultabb függetlenséghívőknek is betömték a száját. Talán a megdöbbenés érzése a meghatározó, hogy véget ért egy több mint 65 éves kísérlet. Hogy is szólt Jean-Marie Colombani volt főszerkesztő figyelmeztetése a már korábban is felsejlő káoszról: „Vagy elfogadjuk a tökéletesnek nem mondható, de valóságos ajánlatot [amely az akkori privatizációra vonatkozott], vagy pedig vállaljuk annak felelősségét, hogy az egész vállalatot a kereskedelmi bíróság elé visszük, ami a csőd beismerése.”
De mi vezetett idáig, hogy ma ez a nagy presztízsű világlap a Colombani által felvázolt második lehetőség kapujában áll? Tehetségtelenebb újságírók írják a lapot, mint pár éve? Dehogy, egyszerűen az olvasási szokások változtak meg, amihez megkésve kezdett igazodni a Le Monde. Ráadásul irdatlan költséggel pont akkor kezdtek saját nyomda felépítésébe, amikor már itt dübörgött a digitalizáció, inkább ebbe kellett volna nagy összeget befektetniük. Bár két év óta határozott változások figyelhetők meg a lap szerkezetében, sokan még ma is értetlenül állnak azelőtt, hogy miért kell ellapozni a harmadik-negyedik oldalig, ha valaki a nap vezető híreire kíváncsi. Meg kellene gondolni a délutáni megjelenést is. Ugyanis óhatatlanul az előző napi, mások által már közölt hírek köszönnek vissza a lap oldalain. A mai világban nem szabad ilyen tetemes előnyt adni a vetélytársaknak. Aki dolgozott hírügynökségnél, az tudja, hogy az éjszaka folyamán igencsak visszafogottan csordogálnak az olyan hírek, amelyekre kíváncsi lehet az európai olvasó. Ezeket kell a reggeli órákban feltupíroznia egy délutáni lapnak, ha nincs – márpedig többnyire nincs – világraszóló esemény.
Vajon tényleg annyira eredeti felfogásban tálalja a Le Monde az előző este az elektronikus média által és az internetes oldalakon miszlikre szedett újdonságokat, amelyekkel már a reggel megjelenő újságoknak is szavatossági bajuk van? Aligha. Bár nyilvánvalóan drága újságírói műfaj, de erősíteni kellene a világszerte meglévő tudósítói hálózatot: ha valami érdekes történik, akkor a lap azonnal a helyszínről tudjon beszámolni, mégpedig olyan részletességgel, ami keveseknek adatik meg. A Le Monde erre a hagyományra építhet.
A most eladásra kínált csomagnak csupán egyik eleme a napilap, igaz, mint a jelenlegi főszerkesztő, Eric Fottorino a Le Journal de Dimanche hét végi lapnak elmondta, az egyetlen tagja, amely a veszteséget termeli. A Le Monde-csoportban van többek közt tévéújság, heti külpolitikai összefoglaló, életmódmagazin, a napilap internetes kiadása és a nyomda. Ezek úgy-ahogy elvegetálnának, ám a napilap veszteségeket termel. A szakértők szerint évi 20–25 millió euróra tehető a hiány.
Ezt le lehetne nyelni egyetlen évben, a gond az, hogy a Le Monde tíz éve nem nyereséges. A Le Monde-ból úgy 240 ezer kel el naponta, beleértve ebbe az újságosstandoknál eladott példányokat, a szállodák, éttermek, légitársaságok és az előfizetők megrendeléseit. Az újságárusnál megvásárolt példányok száma is csökken – csupán az idén négy százalékkal –, már a százezres határt „ostromolja”. Hol van már a hatszázezer eladott Le Monde?
Az idei veszteséget hétmillió euróra taksálják, miközben tavaly az előző évhez képest 20 százalékkal csökkentek a reklámbevételek, amelyek 40 millió eurót értek el. A szakértők szerint százmillió eurós vagy ezt az összeget meghaladó mentőcsomag kellene a lapnak, hogy évekig fedezze a veszteséget, miközben végrehajtanák a technológiai, személyi fejlesztéseket. Még ha sikeres lesz is az átalakítás, a Le Monde akkor is évekig csak viszi a pénzt.
Vajon öt érdeklődő miért törekszik annyira, hogy megszerezze a többségi részvénycsomagot? Mint a Le Point francia hetilap megállapította, ezek valóban érdeklődők, eddig egyik sem adott hivatalos vételi ajánlatot. Sőt a napokban állítólag kiderült, hogy Claude Perdrielnek, a Le Monde felügyelőbizottsága egykori elnökének, a Nouvel Observateur csoport jelenlegi vezetőjének kedvét szegték az elé tárt számok.
Az érdeklődők között van a Prisa spanyol kiadó is, amelynek tulajdonában áll a balközép irányultságú madridi El País napilap, és amely 15 százalékot birtokol a Le Monde részvényeiből. A két hasonló felfogású napilap közt eddig is igen jó volt az együttműködés.
Az esélyesek közt emlegetik a francia triumvirátust, a Pigasse–Bergé–Niel hármast, amely ígéretes társaságot alkot. Tagja Matthieu Pigasse, a Lazard bank elnöke, Pierre Bergé, a közismert vállalkozó, valamint Xavier Niel, az Iliad médiavállalkozás milliárdos tulajdonosa. Van pénz, van tehetség a vállalat irányítására, mi kell még? A hírek szerint nem hivatalos ajánlatuk már meg is haladta a 100 millió eurót. Jó pontokat szereztek a szerkesztőségnél azzal, hogy továbbra is az ott dolgozókra tartozik a vezetőjük kiválasztása. Határozottan elválasztják az üzletet a szerkesztőség belső ügyeitől, így a függetlenség fügefalevele is megmaradhatna – legalábbis jelenleg ezt hangoztatják.
Aztán beszélnek még Carlo De Benedetti olasz médiamogulról, akinek szintén felkeltette érdeklődését a Le Monde eladósorba kerülése, ám róla nem tudunk többet. Az elkövetkező napokban derül ki, hogy szorítóba lép-e a nagy hírű francia lapért a svájci Ringier. Jelenleg tanulmányozzák az üzleti mutatókat, és rövidesen eldöntik, hogy beneveznek-e a versenybe.
A Ringier még a válság tavalyi évében is nyereséges volt, hála kelet-európai befektetéseinek. Helyzetét tovább erősítette a német Springerrel kötött együttműködése. Ráadásul elenyésző mértékben ugyan, de két százalékban jelenleg is tulajdonosa a Le Monde-nak, így nem ismeretlen számára a terep.
De van egy másik gond: Franciaországban érvényben van az 1987-ben elfogadott Léotard-törvény, amely kimondja, hogy nem európai uniós országból származó tulajdonos nem birtokolhat többet húsz százaléknál francia országos médiában. Svájc nem uniós tagállam, és 50 százaléknál jóval többről lenne szó. Sarkozy elnök már rég ígéri ennek a passzusnak a módosítását, de most a Ringier miatt lóhalálában kezdjenek törvényt változtatni?
A párizsi szerkesztőség nem a nemzetisége miatt tart bármelyik érdeklődőtől. Sokkal jobban aggódik amiatt, hogy valamelyik jelölt hátországában ott áll egy jelentős francia politikus, aki majd egy elnökválasztási küzdelemben megpróbálja a maga javára kamatoztatni médiakapcsolatait. Ez lenne az a pillanat, amikor a Le Monde ádámkosztümben találná magát.