A széthúzók összetartozása

Egyáltalán, Magyarországra szükség van-e még, hiszen szomszédainknál vannak oly politikai erők, amelyek hazánk teljes eltűnését élnék meg igazi igazságtételként, illendő lenne nekik is a kedvükre tenni, nehogy kirekesztettnek érezzék magukat

Hiányzott az MSZP. Bár az igazság szerint a „távol maradt” vagy a „nem jelent meg” kifejezés pontosabban érzékeltetné a szocialisták térbeli helyzetéből fakadó közérzemény lényegét, ugyanis a nemzeti összetartozás napján a parlamentben tartott megemlékezés résztvevőinek aligha volt hiányérzetük. Jól elvoltak a szocialisták nélkül, ahogy Slota üdvözlő táviratát sem reklamálta senki. Különben sem a szocialisták tehettek arról, hogy nem érezték volna komfortosan magukat ott és akkor a többi képviselő társaságában. A törvényalkotók miatt történt minden. Hiszen már az emléknap elnevezése rettentő intellektuális konfliktusokat gerjesztett a haladó baloldaliak lelkében, tudatában. A „nemzeti” és a „tartozás”, vagy a „nemzeti összevissza tartozás” formában tudják értelmezni, s azt azért sejtették a szívük mélyén, hogy az ország eladósításának mégsem szentelnek egy ünnepi megemlékezést. A nemzeti összetartozásnak rossz az akusztikája számukra, az összefogásra emlékezeti őket, az meg köztudottan a Fidesz kirekesztő törekvéseinek kulcsszava. És bizony igazuk lett! Hogy minő kirekesztő rendezvényt szerveztek, annak érzékeltetésére elég megemlíteni az elborzasztó tényt, az MSZP szónokát nem engedték felszólalni! Márpedig mit ér az ünnep Lendvai Ildikó vagy Mesterházy Attila (a jó Gyurcsányt már nem is említve) retorikai bravúrjai nélkül. Augusztus 20-a tényéből is sokat levon, hogy a bazilikában tartott ünnepi misén egyetlen MSZP-s sem kap méltó szerepet. Nem azt mondjuk, hogy a Nyakó celebrálja, de legalább ministrálhatna. Most ott tartunk, hogy szegény hazánk nemcsak a trianoni traumát szenvedi, hanem egy szocialista szónoklattal is szegényebb lett. Ám ez ügyben nemzetünk szolgálatára állunk és a keletkezett szellemi hézagot a lehetséges beszéd rekonstruálásával igyekszünk kitölteni. A nyilvánosságot kapott szocialista reakciók alapján ez a helyreállító munka – lett légyen bármilyen nehéz és felelősségteljes – jó lelkiismerettel elvégezhető. Elöljáróban csak annyit, ha felszólalhattak volna, azt mondják el, hogy miért nem kellene részt venniük és felszólalniuk az emlékülésen.
A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt az MSZP-frakció nem szavazta meg. Lendvai Ildikó, a párt lemondott elnöke azzal indokolta az elutasítást, hogy három módosító indítványukat lesöpörte a többség. Az első javaslatuk kivette volna a szövegből Isten nevét, mert modern szekularizált demokráciákban nem szokás őt emlegetni egy törvényben. Második javaslatuk az volt, hogy vegyék be a szövegbe, miszerint a Trianon okozta sebeket nem határrevízióval kell gyógyítani, végül pedig, a megoldás a problémára az unión belül kezelhető. Valóban, modern társadalmakban a törvényekben nem szokás Istenre hivatkozni, hiszen nem az ő nevében hozzák a törvényeket. Ám ez esetben, a törvény bevezetőjében az mondatik ki, istenhívők és hitetlenek (ateistenhívők) egyetértettek egy olyan kérdésben, amelyik évtizedek óta megosztotta a politika szereplőit, az értelmiséget, a közvéleményt. Ez nem az Isten deklarációja, nem megkülönböztetés, nem kirekesztés, éppen ellenkezőleg, a befogadás, az együttműködési készség kinyilvánítása. Még egy szocialista törvényhozónak is illenék az adott, teljes szöveg értelméről ítélkeznie, s nem egy-egy kiragadott kifejezésen szörnyülködnie és óbégatnia.
A második kifogás az egyik leggyakoribb Trianonnal kapcsolatos „bölcsesség”, amelyet megfogalmazhatnánk úgy is: nyaljunk be Ficónak, vagy úgy nagy általánosságban a mindenkori román, szerb, szlovák sovinisztáknak. Miért kell nekünk állandóan esküdöznünk, hogy nem akarunk határrevíziót? Az utódállamok mikor adtak garanciát arra, hogy beérik annyival, amennyit eddig elragadtak, s nem lesznek további területi követeléseik? Hiszen annak idején mindannyian többet akartak, s a nagyhatalmak többet is ígértek nekik. Mitől vagyunk olyan biztosak abban, hogy soha többé nem állnak elő „történelmi jogaik” érvényesítésének igényével? Miért nekünk legyen lelkiismeret-furdalásunk egyes szomszédaink lelkiismeretlensége miatt? Ide kapcsolódik a harmadik felvetés, a probléma unión belüli kezeléséről. A probléma kezelhető volt a szocializmuson belül is. Kezelték is, eredménye is lett. Majd a rendszerváltás hajnalán megszületett a naiv illúzió, hogy az egységesülő Európa, a határok légiesítése automatikusan megoldják a gondokat. Vannak gondok, amelyeket megoldott, s vannak, amelyeket elmélyített. Lendvai Ildikó pártja negyedik indítványát is megemlítette. A szocialisták és még sokan mások szerint az igazságtalan békediktátum rossz helyzetet teremtett, amelyre azonban születtek rossz válaszok is. Az MSZP azt javasolta, hogy a jövőben tartózkodjunk a rossz válaszoktól és azok súlyos következményeitől. Figyelemre méltó gondolat, bár rossz válaszokat semmilyen kérdésre nem kívánatos adni. Azért pedig ne mi szégyenkezzünk, hogy a bécsi döntésekkel – ha csak átmenetileg is – igazságosabban húzták meg térségünk határait, mint ahogy azt az igazságos polgári demokraták tették.
Hallatta hangját a Magyar Demokratikus Charta is, amely Hidegháború vagy megbékélés címmel szervezett konferenciát. A rendezvényen megjelent 2004. december 5-nek hőse, Gyurcsány Ferenc is, akit hatalmas, szűnni nem akaró tapssal fogadott a lelkes hallgatósága. Ne legyenek kétségeink, vastapssal köszöntötték volna Clemenceau-t vagy Benest is, mint eszmetársaikat és a magyar nacionalizmussal szemben álló elszánt szövetségeseinket. Minő fájdalom, nekik csak Gyurcsány jutott, meg Bauer Tamás, meg Vásárhelyi Mária. Bauer szerint a nyolcvanas évek közepétől elkezdett rendeződni a magyar kisebbségek helyzete a környező országokban (romániai falurombolás). Ezt az idillikus folyamatot törte meg a jobboldal szomszédokkal folytatott hidegháborús politikája. Bauer szerint a kettős állampolgárság, a trianoni emléknap ellentétes az európai normákkal, a Romániával és a Szlovákiával kötött alapszerződésekkel is. (A szlovák nyelvtörvény nyilván harmóniában van vele.) Vásárhelyi Mária a közvéleményében uralkodó, Trianonnal kapcsolatos ismeretekről és tudatlanságról tartott előadást, a konzekvenciákat a hallgatókra bízva. Lendvai Ildikó itt is megragadta az alkalmat, hogy a nemzet kisajátításáról meg a kirekesztésről csacsogjon nemzeti büszkeségüktől megfosztott és kirekesztett közönségének.
Idézzük fel a nemrég még „szocialista” jelzővel díszelgő napilap jeles szerzőjének, Aczél Endrének a sorait. Meglátása szerint a nemzeti összetartozásról szóló törvényre „az égvilágon semmi szükség nem volt. Nemcsak azért nem, mert a szomszédaink zöme Trianont nem gyászként, hanem igazságtételként élte, illetve éli meg, hanem azért sem, mert az összetartozást nem deklarálni, hanem dokumentálni kellene.” Sajátos logika. Ezek szerint ha a gyalázatos igazságtalanságot valaki igazságosnak tartja (márpedig aki hasznot húz belőle, az annak tartja), akkor nincs semmi gond, minden rendben van. Egyáltalán, Magyarországra szükség van-e még, hiszen szomszédainknál vannak oly politikai erők, amelyek hazánk teljes eltűnését élnék meg igazi igazságtételként, illendő lenne nekik is a kedvükre tenni, nehogy kirekesztettnek érezzék magukat.
Ha már a nemzeti összetartozás gondolata kínos, kellemetlen és taszító némely honfitársunk számára, azért még nem kellene a széthúzást sem deklarálni, sem dokumentálni, s legfőképpen nem kellene a gondjainkra megoldást jelentő, helytálló válaszként propagálni.