Brooklyni gyerekek

Tágul a világegyetem. Ezzel a megfigyeléssel indul Woody Allen Annie Halljának egyik, a közbeszédbe is bekerült dialógusa. A válasz pedig így hangzik: mi közöd neked ehhez az egészhez, tudtommal Brooklyn nem tágul. Na, ennek vége, legalábbis ami a popzenét illeti. Az utóbbi néhány évben New York ezen negyedében komoly pezsgés tapasztalható, a bombasztikus jelzőkkel bőkezűen bánó brit popsajtó már egyenesen zenei forradalomról beszél. Ez persze így barokkos túlzás, de a jelenség tagadhatatlanul érdekes. Miként az a társadalmi, szociológiai háttér is, amely megadta a kezdő lökést a folyamatnak. Történt ugyanis, hogy a régi, jól bevált bohém negyedeket egyszerűen felvásárolták a yuppie-k, az árak az égbe emelkedtek, a hipsterek meg leléptek. Láttunk ilyet már máshol is, elég szomorú történet ez (esetünkben áldozatul esett a legendás CBGB klub is, mely hajdanán fedelet adott többek között a Televisionnek, Patti Smithnek, a Blondie-nak és a Talking Headsnek is), de egyben inspiratív is lehet, ha jól állnak a csillagok. Az új bázis pedig egyértelműen kínálta magát: Manhattan a gazdagoké, Bronxba, Harlembe az megy, aki megunta az életét, maradt Brooklyn, az nincs is túl messze.
A honfoglaló zenekarok közül az egyik legizgalmasabb kétségtelenül az MGMT. Az együttes nevét némi meglepetésre menedzsmentnek kell ejteni, már amennyiben egy duót együttesnek lehet nevezni, bár a második lemezük belső borítóján öten vannak, meg két baromi nagy kutya. De ne szaladjunk ennyire előre! Az Andrew Vanwyngarden és Ben Goldwasser által jegyzett társulás 2008-ban megjelentette Oracular Spectacular című debütáló CD-jét, amellyel egyből az év legsikeresebb új zenekara titulus is együtt járt, a Kids című dalból akkora sláger lett, hogy még az UMP-t, Nicolas Sarkozy pártját is beperelték miatta. Az úgy volt, hogy a Kids több pártgyűlésen is elhangzott, és felkerült az UMP honlapjára is, ami annyiban biztató, hogy a politikusoknak is lehet kifinomult zenei ízlésük, de Goldwasserék ügyvédje szerint jogtalanul használták a szerzeményt. Ezért aztán be is nyújtottak egy harmincezer eurós számlát (körülbelül 8,8 millió forint), amitől persze elkezdődött a vakarózás. Sarkozyék végül állták a cehet, pedig jobban kijöttek volna, ha eleve Carla Bruni-dalokkal szórakoztatják magukat, a MGMT pedig hivatalos kommünikében nyugtázta az eseményeket imigyen: „Nem akartunk tipikus amerikaiaknak tűnni és perelni a fantasztikus anyagi haszon meg a csincsillabundák és a Lincoln Navigatorok ellenére sem, amit mindez biztosított volna számunkra. Ehelyett az UMP által fizetett összeget előadói jogvédő szervezeteknek utaljuk.”
Vicces fiúk, és nagyvonalú gesztus, bár kicsit emlékeztet néhai Malcolm McLaren pénzszerzési akcióira, az MGMT dalai pedig ingyen letölthetőek az internetről. De milyenek is ezek a zenék? Az egyszerűség kedvéért nevezhetjük pszichedelikus-progresszív rocknak, és szokás David Bowie-nak a hetvenes évek elején alkalmazott egyik szerepjátékához is hasonlítani. Az analógia ez esetben nem is sántít olyan nagyon, és nyugodtan hozzátehetjük még a Roxy Musicot vagy akár a T. Rexet is az előzményekhez. Ez persze nem azt jelenti, hogy retrózenekarról beszélünk, de azért tisztán kivehetőek a gyökerek, nem véletlen, hogy a második lemez hetedik számának címe Brian Eno, aki, ugye, integráló személyisége volt ennek a korszaknak (is). Eno legjobb pillanataiban (Bowie: Heroes, Low) katedrálisokat emelt popzenei alapokra, és ez a törekvés nem áll távol az MGMT-től sem, jó példa erre a Siberian Breaks című, tizenkét perces kompozíció, az összes meglepő, szép pillanatával együtt.
A második albumot (Congratulations) népszerűtlen, slágermentes övezetként harangozta be a zenekar, és bár az ilyen hangzatos promóciókat ajánlatos a helyükön kezelni, azért ebben is van valami. Egy ehhez hasonló kijelentés minden kiadó jegeces rémálma, de gyanítható, hogy az It’s Working vagy a Song For Dan Treacy fogadtatásától majd megnyugszanak kicsit. Annál is inkább, mert a brooklyni gyerekek (hogy egy másik Woody Allen-i meghatározást is felhasználjunk) azért jó messze vannak attól, hogy betehessük őket valamiféle kortárs-experimentális kosárba, dübörög rendesen a szintipopos maszatolás is, ami inkább idézi az Alphaville-t, mint a korai Pink Floydot. És alighanem ez az a vonal, amellyel a rajongók könynyebben képesek azonosulni, amelyben végre bevethetők az összetartozást jelképező rekvizitumok, kegyelmet nem ismerő kardigánokkal és szemüvegekkel, mert nagyjából, ugye, ennyi maradt a hippikből.