Családi rock and roll

Naplementébe kacsintó sörhasak, feltűrt ingujjak, apák és fiaik, amint vállvetve éneklik a Skorpió, Deák Bill, az Animals, a Deep Purple, az Omega, a Kool and the Gang, a Bikini, a Beatrice és a többiek, szóval úgy négy évtized alapvetéseit. Az idő megáll. Dermedtebb, mint a Népstadion szobrai. A Stargarden negyvenpluszos nosztalgiabulinak indult, végül több lett, mint retró. Egy jól eltalált fesztivál, ahová nem ciki apáddal menni.

Nehéz eldönteni, ki visz kit. Mert annak, aki még gondolat sem volt, amikor a Szabad Európából már dőlt a beat, legfeljebb a kamaszként hallgatott bakelitgyűjtemény lehet a híd a trapézgatyás, bőrdzsekis időkhöz. Aki pedig az Ifiparkba járt , azóta aligha gondolt fesztiválra. Terveket teljesített, aztán termelte a GDP-t.
Egymást visszük, s már a pénztárnál kiderül: több ezren vannak ezzel így. A Stargardenről látatlanban is lehetett sejteni, sikerre van ítélve. Évek óta várt egy neki szóló fesztiválra a hatvanas–hetvenes években szocializálódott réteg, amelybe beleégett a rock and roll. A legendák fesztiváljaként beharangozott új Sziget-rendezvény nekik szól, jól eltalált hangsúlyokkal és a fizetőképes keresletté nemesült lázadókra igazított szolgáltatásokkal.
Mire Eric Burdon és a The Animals belecsap A felkelő Nap házába, kényelmesen megtelik a nagyszínpad előtti tér. Burdon felidézi azokat az időket, amikor (1965-ben) szó szerint kiátkozta őket az országból a hatalom. Mindegy, itt vagyunk, mondja. Győzött a rock and roll! A szobrok mereven nyújtózkodnak a semmibe, ki a nejébe karol, más a sörébe, vagy a gyereke (unokája) kezébe kapaszkodik. Dőlnek a sztorik. Házibulikról, amelyek egy árokba dőlt Trabantban végződtek. Klubokról, ahol aranyélete volt minden éjszakai huszárnak, akinél volt legalább egy üres gitártok. Havannabarna Wartburgokról, a szabadság ízéről, a vasfüggöny súlyáról, a lét elviselhetetlen könnyűségéről. – Ha ez a gyep mesélni tudna! – fakad ki két refrén között az öreg, miközben az Animals hősiesen dacol az idővel. Burdon ősz, a rock örök, ráadásul köztudottan, s most már bizonyítottan hidratál is.
Deák Bill pénteken például úgy döngeti a kőbányai szimfóniákat a SYMA Csarnokban, a Beatrice pedig olyan kőkemény jelen idejű punkot pörget odakint, mintha beléjük nem harapott volna az idő. A Bikini szombati kűrjére előkerülnek a fiatalok; meglepően sokan jönnek össze D. Nagy Lajosék kedvéért olyanok, akik épp csak megszülethettek, amikor a Bikini már túl volt néhány lemezen. Kórusban fújják azt is, hogy „nyolc óra munka …”, a szülők magukból kivetkőzve csápolnak Ferónak, másnap aztán, a gyerek kedvéért, Ákosnak.
Összességében ugyan nagyjából annyira fékevesztett a hangulat, mint egy Balaton-parti SZOT-üdülő nyárzáró estjén, a csúcspontnak várt Deep Purple-ből pedig a gigantikus látvány, az őserő ellenére talán csak a lélek hiányzik, a Stargarden hosszú, kellemes utóízt hagy, s némi időzavart. Alkonyodik, s az öreg, akár egykor a Simsonon, hazafelé újra a felkelő Napról dúdol. Csak azt a negyven elszelelt évet nem tudja sehogy sem elhinni.
A fesztiválon a belépőjegyekből felajánlott ezer forintból, a fellépők és a látogatók adakozásából több mint 40 millió forint gyűlt össze az árvízkárosultak megsegítésére. Többek között elárverezték a Deep Purple gitárját, amiért 3 millió forintot fizetett egy licitáló.