Magyarország 1918 végén soknemzetiségű ország volt, s az első világháború vesztesei közé tartozott. E tények egyikéből sem következik, hogy a győztesek a kilencven évvel ezelőtt kötött trianoni békében olyan rendelkezésekkel sújtsák, amilyenekkel közismerten sújtották.
Nem következett ez a békekötésig eltelt időszak eseményeiből sem. Hazánk a nyugati civilizáció részeként ekkor már kilencszáz évnél is régebben képviselte annak értékeit. Köztük a legmeghatározóbbat, a koronként változó – egyre szélesedő – tartalmú önrendelkezés elvét, amelynek érvényességét a nyugati közgondolkozás éppen az adott kor táján fogadta el a nemzetekre nézve is. A magyarságra a legföldolgozhatatlanabbul az hatott, hogy a béke rendelkezései éppen ennek a nyugati elvnek mondtak ellent. Valószínű, hogy ha nem szakítják szét a magyar etnikai közösséget, ha csak a tényleg nemzetiségek lakta területeket veszíti el az ország, ma már nem volna élő fogalom „Trianon fájdalma”.
Föltűnő a feltételeket diktálók következetlensége mind magát a trianoni békét illetően, mind a más legyőzött államokkal kötött békékkel való összehasonlításban. Ez nemcsak a nemzetiségi területeink elszakítását igazoló önrendelkezés elvének gyakori félretételében nyilvánult meg – ha a magyarság tömegeiről volt szó –, hanem abban is, ahogyan a demokratikus akaratnyilvánítás legkézenfekvőbb eszközét, a népszavazást is szelektíven alkalmazták. Különös érvényesítése volt az önrendelkezés elvének az, hogy (az elszakadást választó, addig autonóm Horvát-Szlavónország nélkül) az 54,5 százalékban magyar többségű szűkebb Magyarország földarabolását azért tartották szükségesnek, hogy Csehszlovákiának egy 47,7 százalékban szlovák, Romániának egy 53,8 százalékban román lakosságú területet juttassanak. Eközben a szlovákság államalkotó nép jellege, tehát az elcsatolás jogcíme – önrendelkezésének megvalósítása – az új Csehszlovákiában legalábbis nem volt egyértelmű. Románia pedig – az akkori Magyarország lakosságának 16,1 százalékát kitevő románság nem is egésze önrendelkezésének elérése címén – nagyobb kiterjedésű magyar terület birtokosa lett, mint amennyit a béke az 54,5 százaléknyi magyarságnak meghagyott. Az akkor Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak nevezett államnak, a későbbi Jugoszláviának pedig ezzel egy időben két olyan vidéket adtak át, ahol a déli szláv – azaz szerb, horvát, szlovén, sokác és bunyevác – lakosság aránya együttesen is csak 30,9 százalék volt az 1910. évi népszámlálás szerint, és ahol az önrendelkezés elvének érvényesítése szempontjából nem elhanyagolhatóan a nem szerb délszlávok államalkotó nép jellege több vonatkozásban is fikció maradt. Egyértelműen mondott ellent az önrendelkezés elvének a magyarság harmadának, több mint hárommillió-háromszázezer embernek kisebbségi sorba küldése (lényegesen többen voltak, mint akár az elszakadó románok, akár a szlovákok, a csak hetedrészüket kitevő déli szlávokról nem is beszélve), de nem szolgálta azt az sem, hogy mintegy két és fél milliónyian, akik kisebbségiek voltak Magyarországon, azok maradtak az utódállamokban is. Számukra az, hogy más államba kerültek, nem jelentett javulást önrendelkezésük érvényesítése szempontjából. De alighanem jelentette életvitelük nehézségek sorát hozó megbolygatását, vagyis hátrányosan érintette őket. Így elmondható, hogy ha föl is tesszük, hogy a szlovákok, románok, délszlávok és a nyugat-dunántúli németek valóban mind az elszakadást kívánták (bár az ellenkezőjére nagyon is voltak jelek), a béke összességében akkor is legföljebb csak mintegy ötmillió-kétszázezer ember helyzetén javított. Azon az áron, hogy egyidejűleg csaknem öt és fél millióén rontott.
Általános nyugati szempontból nézve ilyen „nyereségért” aligha volt indokolt szétrombolni egy egységet, amely – anélkül, hogy ezzel a tényen túl bármiféle érdemre utalnánk – a Nyugat államrendszerének egyik hagyományos pillérét jelentette 900 évig, és amelynek leomlása hozzájárult e rendszer stabilitásának aláásásához: következményeiben a Nyugat egészét is hátrányosan érintette.
Hogy az önrendelkezés elve a trianoni béke esetében csak szólam volt, félreérthetetlenül kitűnik abból, hogy a győztesek tudni sem akartak a magyar küldöttség által javasolt, az elcsatolásra szánt területeken tartandó népszavazásról. Ehelyett az egyes nemzetiségek kollektív óhaját demokratikus értelemben nem bizonyítottan tükröző, kétes legitimációjú, így-úgy egybehívott úgynevezett nemzeti gyűlések határozatait idézték.
Közülük azonban a Magyarországban maradás mellett döntőket nem vették figyelembe. Ez többszörös következetlenség volt, hiszen a háborút Németországgal lezáró versailles-i béke nemcsak hogy nem csatolt el tőle németlakta területet kisebb nyelvszigetek és Elzász-Lotaringia kivételével – amelynek német nyelvű lakói is hagyományosan francia érzelműek voltak –, hanem nemzetiségi területei többségén is népszavazásra bízta a döntést. A mazúriai (és más) lengyel nyelvű terület a Németországban maradás mellett döntött. Kiderült, az anyanyelvi viszonyokból nem feltétlenül lehet következtetni a lakosság óhajára a hovatartozás tekintetében: népességek konzervativizmusa, gazdasági meggondolásai lehetnek erősebbek, mint nyelvi értelemben „anyanemzetük” vonzása. Ez könynyen lehetett volna így Magyarország legalábbis egyes nemzetiségi területeinek esetében is. Ausztriától igaz ugyan, hogy elcsatoltak jelentős németlakta területeket, de legalább a jórészt szlovénlakta Dél-Karintiában népszavazást írtak ki – ez Ausztria mellett döntött. Nyugati szomszédunkat még kárpótolták is valamenynyire veszteségeiért – Magyarország területéből. Bulgária jobbára csak olyan területről szorult ki, és onnan is csak részben, amelyet mindössze hat évvel korábban szerzett meg. A magyar veszteségekhez képest ennek mérete és aránya is elhanyagolható volt. A Török Birodalomtól, bár arábiai birtokairól mind lemondani kényszerült (gyarmatait Németországtól is elvették), alig szándékoztak török nyelvterületet elcsatolni még a későbbi ellenállás folytán semmissé vált sevres-i békében sem, sőt ez a szerződés a kurdlakta területen még népszavazást is írt elő.
Nem valamilyen kollektív önsajnálat mondatja velünk azt, hogy Magyarországgal méltánytalanul bántak el. Ez tény, amely traumatikusan hatott a magyarságra. A traumák pedig veszélyesek. A traumatizált közösség hajlamos belső egyensúlyának elvesztésére, a meghasonlásra. Az ebből eredő zavarodottság – éppen az érintett esetében – hibás reakciókra szokott vezetni.
Trianon kapcsán sem múlik a kísértés, hogy ha változtatni már nem is lehet a történteken, felelősöket ott keressünk, ahol elérhetők és legalábbis erkölcsileg felelősségre vonhatók: magunk között. Nemcsak a korabeli szereplők között, hanem ideológiai örököseik között is. Mindez értelmetlen és önpusztító bűnbakkeresés. (Ehelyett Trianon hatásainak csökkentésére a kisebbségbe került magyarok autonómiatörekvéseit érdemes támogatnunk közös erővel.) Egyrészt értelmetlen kárhoztatnunk a Trianont megelőző fél évszázad magyar nemzetiségi politikáját: a korabeli nemzetközi összehasonlításban példamutató volt, de legalábbis megállta a helyét, és még a békeszerződések megfogalmazói sem hivatkoztak semmiféle magyar bűnök megtorlására. Másrészt értelmetlen a felelősség szempontjából a háborút követő korszak akár bal-, akár jobboldali magyar kormányainak elmarasztalása: akármilyen hibáik, mulasztásaik voltak, keveset tehettek a győztesek akarata ellen. Indokolatlan a trianoni döntés okát másban keresnünk, mint fiatal szomszédaink önmérsékletet még nem ismerő mohóságában, illetve a győztes nagyhatalmak velük – volt szövetségeseikkel – szemben hol jóindulatú közömbösségben megnyilvánuló, hol későbbi szolgálataikkal számoló, rövidlátóan elvtelen politikájában.
Szomorú, hogy az egyetlen, csak Sopront és környékét érintő népszavazást a béke megkötése után sem belátásból tartották meg, hanem a Nyugat-Magyarországon kibontakozó ellenállásnak köszönhetően.
*
Politikailag korrekt Trianon-könyv
Ablonczy Balázs könyve (Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010) a témájából adódóan hiánypótló és érdekfeszítő, erényei mellett azonban egyenetlenségei is említést érdemelnek – szem előtt tartva, hogy a könyvrecenzió szubjektív műfaj. Előbb az erényekről. A politikatörténeti mítoszok keletkezésének és hatástörténetének elemzése önmagában is dicséretes, mivel gondolkodásunkat – attól függően, mely eszme híveként határozzuk meg magunkat – e mítoszok olykor túlzottan is befolyásolják. A tudományos törekvéseket, amelyek tényeket és adatokat vetnek össze a közszájon forgó legendákkal, a legfontosabbak közt kell számon tartanunk. Ablonczy részletesen és alaposan cáfolja a Trianonhoz kapcsolódó legendákat. Főbb tézisei: a közhiedelemmel ellentétben nem volt annyira briliáns a magyar küldöttség vezetőjének, Apponyi Albertnek a tiltakozó beszéde, hogy hatására az antant képviselőinek meg kellett volna változtatniuk álláspontjukat; nem abban az épületben írták alá az egyezményt, ahol a pórnép hiszi (bár ez talán nem túl lényeges); nem igaz, hogy szabadkőműves-összeesküvés áldozatául esett Nagy-Magyarország; nem igaz, hogy Clemenceau-nak olyan magyar menye volt, akit utált, s ezért akart bosszút állni nemzetünkön; nem igaz, hogy a nagyhatalmak a hajózható Ipolyról szóló csehszlovák hazugság hatására döntöttek a határvonalról – s általában véve sem igaz, hogy a döntések szakértői tájékozódás nélkül születtek.
Ablonczy – elegánsan – nem a porig rombolás szándékával nyúl a történeti legendákhoz, hanem rámutat a valóságmagvakra is, amelyekből ezek kifejlődhettek. Csakugyan volt Clemenceau-nak magyar menye, akit kezdetben nem szívelt; valóban zajlott Monarchia-ellenes hangvételű szabadkőműves-konferencia a békeszerződést megelőzően; ha az előkészítő munkában akadtak is, a döntéshozók közt kevés volt a szakértő; valamint a csehszlovákok tényleg hajózhatónak állítottak egyes patakokat.
Azonban nemcsak a politika, hanem a történetírás is az arányok művészete. Kár, hogy Ablonczy – nyilván a politikai korrektségre való törekvés jegyében – csaknem egész fejezetet szán az úgynevezett rózsadombi paktumnak. Az őrület határát köztudottan odaátról súroló történet szerint a CIA, a KGB, a Moszad, valamint egy sor magyar politikus a rendszerváltáskor egy rózsadombi villában nyilatkozatot írt alá, mely szerint kiszolgáltatják az országot a posztkommunista elitnek és az idegen érdekeknek. Ablonczy igyekezete az áldokumentum cáfolatára azért is fura, mert annak húsz pontjából egyetlen szól Trianonról. Ráadásul a szerző az állítólagos paktum szövegét kategorikusan „mind szándékában, mind mondandójában antiszemita irománynak” nevezi, pedig a zsidóságra az említett húsz pontból mindössze kettő utal: az egyik a kártalanításra, a másik a zsidóellenes szervezkedés tiltására vonatkozik.
Nézőpontjának tisztázásakor Ablonczy tragédiának és igazságtalan döntésnek nevezi a békediktátumot, miközben kárhoztatja a hazai közbeszédben a Trianonnal kapcsolatos „sérelmi retorikát”. Ez olyan, mintha elmarasztalnánk valakit, aki súlyosan megsebesült, és nem orvosolták a sérülését, mert panaszkodik. A záró eszmefuttatásban egymásnak ellentmondó javaslatokat tesz, például: „önkéntesen fogadalmat kéne tennünk, hogy soha többé nem beszélünk róla. Lehet, hogy meg kell változtatni a közoktatást, és többet beszélni róla.” Majd arra a végkövetkeztetésre jut, hogy bármit teszünk, nekünk kell megtennünk, nem másnak. (Köszönjük szépen.)
Ablonczy szorgalmazza a Trianonnal kapcsolatos önreflexiót, vagyis – kissé egyszerűsítve a mondandóját – szerinte azon kellene elmélkednünk, milyen hibát követtünk el, amely Trianonhoz vezetett. Kár, hogy erre nincs konkrét javaslata, pedig az aztán megért volna egy fejezetet. Kétségtelenül jogos a megállapítása, hogy szakítanunk kellene az áldozatszereppel. Azonban átesik a ló túloldalára, sőt eljut a cinizmusig, mikor azt állítja: Trianonnak az az oka, hogy elvesztettünk egy háborút, márpedig „a vesztesekkel soha nem bánnak könyörületesen”. Figyelmen kívül hagyja, hogy alig van európai nép, amely ne vesztett volna még háborút, ám Magyarország 1920-as terület- és népességcsonkításának mértéke példátlan.
Az a kellemetlen benyomásom, hogy a Romsics Ignác és Ormos Mária nyomán járó történész premisszái közül hiányzik a nemzeti egység kívánalma, sőt a nemzet fogalmával nem igazán tud mit kezdeni. A békekötés napjáról azt állítja, hogy az „a magyar önkép és a magyar identitás megbomlásának mitikus dátuma. Hogy magunk mögött hagyjuk, és történelemként tekintsünk rá, sok mindennek változnia kéne. Hogy túllépjünk rajta.” Számomra e mondatok többszöri elolvasása után sem világos, min szeretne túllépni Ablonczy. A magyar önképen és identitáson? Annak megbomlásán? Trianonon? De akkor miért ír róla könyvet? Talán következő művében e kérdéseket is megválaszolja. (B. Gy.)
