Elmaradt népszavazások, megszállt területek

Politikailag korrekt Trianon-könyv
Ablonczy Balázs könyve (Trianon-legendák. Jaffa Kiadó, Budapest, 2010) a témájából adódóan hiánypótló és érdekfeszítő, erényei mellett azonban egyenetlenségei is említést érdemelnek – szem előtt tartva, hogy a könyvrecenzió szubjektív műfaj. Előbb az erényekről. A politikatörténeti mítoszok keletkezésének és hatástörténetének elemzése önmagában is dicséretes, mivel gondolkodásunkat – attól függően, mely eszme híveként határozzuk meg magunkat – e mítoszok olykor túlzottan is befolyásolják. A tudományos törekvéseket, amelyek tényeket és adatokat vetnek össze a közszájon forgó legendákkal, a legfontosabbak közt kell számon tartanunk. Ablonczy részletesen és alaposan cáfolja a Trianonhoz kapcsolódó legendákat. Főbb tézisei: a közhiedelemmel ellentétben nem volt annyira briliáns a magyar küldöttség vezetőjének, Apponyi Albertnek a tiltakozó beszéde, hogy hatására az antant képviselőinek meg kellett volna változtatniuk álláspontjukat; nem abban az épületben írták alá az egyezményt, ahol a pórnép hiszi (bár ez talán nem túl lényeges); nem igaz, hogy szabadkőműves-összeesküvés áldozatául esett Nagy-Magyarország; nem igaz, hogy Clemenceau-nak olyan magyar menye volt, akit utált, s ezért akart bosszút állni nemzetünkön; nem igaz, hogy a nagyhatalmak a hajózható Ipolyról szóló csehszlovák hazugság hatására döntöttek a határvonalról – s általában véve sem igaz, hogy a döntések szakértői tájékozódás nélkül születtek.
Ablonczy – elegánsan – nem a porig rombolás szándékával nyúl a történeti legendákhoz, hanem rámutat a valóságmagvakra is, amelyekből ezek kifejlődhettek. Csakugyan volt Clemenceau-nak magyar menye, akit kezdetben nem szívelt; valóban zajlott Monarchia-ellenes hangvételű szabadkőműves-konferencia a békeszerződést megelőzően; ha az előkészítő munkában akadtak is, a döntéshozók közt kevés volt a szakértő; valamint a csehszlovákok tényleg hajózhatónak állítottak egyes patakokat.
Azonban nemcsak a politika, hanem a történetírás is az arányok művészete. Kár, hogy Ablonczy – nyilván a politikai korrektségre való törekvés jegyében – csaknem egész fejezetet szán az úgynevezett rózsadombi paktumnak. Az őrület határát köztudottan odaátról súroló történet szerint a CIA, a KGB, a Moszad, valamint egy sor magyar politikus a rendszerváltáskor egy rózsadombi villában nyilatkozatot írt alá, mely szerint kiszolgáltatják az országot a posztkommunista elitnek és az idegen érdekeknek. Ablonczy igyekezete az áldokumentum cáfolatára azért is fura, mert annak húsz pontjából egyetlen szól Trianonról. Ráadásul a szerző az állítólagos paktum szövegét kategorikusan „mind szándékában, mind mondandójában antiszemita irománynak” nevezi, pedig a zsidóságra az említett húsz pontból mindössze kettő utal: az egyik a kártalanításra, a másik a zsidóellenes szervezkedés tiltására vonatkozik.
Nézőpontjának tisztázásakor Ablonczy tragédiának és igazságtalan döntésnek nevezi a békediktátumot, miközben kárhoztatja a hazai közbeszédben a Trianonnal kapcsolatos „sérelmi retorikát”. Ez olyan, mintha elmarasztalnánk valakit, aki súlyosan megsebesült, és nem orvosolták a sérülését, mert panaszkodik. A záró eszmefuttatásban egymásnak ellentmondó javaslatokat tesz, például: „önkéntesen fogadalmat kéne tennünk, hogy soha többé nem beszélünk róla. Lehet, hogy meg kell változtatni a közoktatást, és többet beszélni róla.” Majd arra a végkövetkeztetésre jut, hogy bármit teszünk, nekünk kell megtennünk, nem másnak. (Köszönjük szépen.)
Ablonczy szorgalmazza a Trianonnal kapcsolatos önreflexiót, vagyis – kissé egyszerűsítve a mondandóját – szerinte azon kellene elmélkednünk, milyen hibát követtünk el, amely Trianonhoz vezetett. Kár, hogy erre nincs konkrét javaslata, pedig az aztán megért volna egy fejezetet. Kétségtelenül jogos a megállapítása, hogy szakítanunk kellene az áldozatszereppel. Azonban átesik a ló túloldalára, sőt eljut a cinizmusig, mikor azt állítja: Trianonnak az az oka, hogy elvesztettünk egy háborút, márpedig „a vesztesekkel soha nem bánnak könyörületesen”. Figyelmen kívül hagyja, hogy alig van európai nép, amely ne vesztett volna még háborút, ám Magyarország 1920-as terület- és népességcsonkításának mértéke példátlan.
Az a kellemetlen benyomásom, hogy a Romsics Ignác és Ormos Mária nyomán járó történész premisszái közül hiányzik a nemzeti egység kívánalma, sőt a nemzet fogalmával nem igazán tud mit kezdeni. A békekötés napjáról azt állítja, hogy az „a magyar önkép és a magyar identitás megbomlásának mitikus dátuma. Hogy magunk mögött hagyjuk, és történelemként tekintsünk rá, sok mindennek változnia kéne. Hogy túllépjünk rajta.” Számomra e mondatok többszöri elolvasása után sem világos, min szeretne túllépni Ablonczy. A magyar önképen és identitáson? Annak megbomlásán? Trianonon? De akkor miért ír róla könyvet? Talán következő művében e kérdéseket is megválaszolja. (B. Gy.)