Fals szocialista számmisztika

Nagy pácban lenne az MSZP, ha a Nagy-Britanniában évszázadok óta honos választási rendszer lenne nálunk is, miután ott csak egyéni körzetek vannak, és nincsen listás szavazás. Három mandátum kivételével az összeset a Fidesz söpörhette volna be.

Nagy pácban lenne az MSZP, ha a Nagy-Britanniában évszázadok óta honos választási rendszer lenne nálunk is, miután ott csak egyéni körzetek vannak, és nincsen listás szavazás. Három mandátum kivételével az összeset a Fidesz söpörhette volna be, s az utódpártiaknak mindössze két parlamenti szék jutna.
Visszatérő kifogása az MSZP-nek, hogy a Fidesz–KDNP 52 százalékos választási eredmény birtokában aránytalanul sok mandátumhoz jutott. Az okfejtés annyira primitív, hogy legyinteni lehetne rá. Mégis alkalmas lehet arra, hogy utat törjön az emberek lelkébe az efféle alkotmányellenes maszlag, ha sokat döngicsélik. Az MSZP úgy tesz, mintha második fordulót nem is tartottak volna, és az első kör listás eredményein kívül nem is állt volna másból a voksolás április 11-én.
Nehogy már mosakodni kelljen a jobbközép erőnek, amiért „csak” több mint 52 százalékot ért el! Hiszen a magyar parlamentarizmus történetében ez páratlan siker. Szokatlan fejlemény, hogy egy pártlista több mint a szavazatok felét maga mögött tudhatja. Az európai demokráciában is nagy visszhangot kiváltó esemény ez. Választási rendszerünk az első helyezettet tovább erősíti a biztonságos, stabil kormányzás érdekében. Ha ezt a szocialisták is tudják, miért hencegnek tudatlanságukkal? Másrészt azért is hiba az emberek ismereteinek lebecsülése, mert az MSZP bebetonozott illetékes elvtársaival ellentétben a legtöbben emlékeznek arra, ők milyen választási eredmények, százalékok birtokában akarták felforgatni az országot. Mintha a lakosság gyanútlan része, amely az ő nevüket ikszelte be, életét és vérét is korlátozás nélkül felajánlotta volna az MSZP oltárán. De milyen is volt az az ő kolosszális 2002-es és még fantasztikusabb 2006-os választási eredményük? Nyolc esztendeje bizony 42,05 százalékot, 2006-ban is csak 43,21-ot kasszírozhatott a posztpártállami élcsapat. Hohó, de hát ott volt az SZDSZ néven elhíresült társaság – vethetik közbe. Igen, 2006-ban kőkemény 6,5, míg 2002-ben 5,57 százalékkal sikerült épphogy megugraniuk a bejutási küszöböt. Egyik alkalommal sem tornázták túl az ötven százalékot ketten együttvéve sem. 2002-ben 47,82, legutóbb 49,51 százalékot tett ki az állandó koalíciós partnerek közös egyenlege. Vagyis horribile dictu, még az urnákhoz járulók fele sem adta áldását az MSZP–SZDSZ tandemre, mégis úgy tettek, mintha az ország apraja-nagyja közfelkiáltással szavazta volna meg őket. Az iszlám fatva tréfás fejcsóválás volt ahhoz a kirekesztő hadjárathoz képest, amit az kapott, aki kétségbe merte vonni, hogy bármit megtehet Medgyessy és Gyurcsány kormánya az ötven százaléknál is kisebb felhatalmazás alapján. Amikor a Fidesz győz, Lendvai lldikóék elkezdik számolgatni mindenen, a golyós számológéptől az ujjaikon keresztül, vajon darabra hány állampolgár voksolt a jobboldalra. Legszívesebben lajstromba vennék ezeket az elfajzott renitenseket, akik eltorlaszolják az utat a haladó szocializmus előtt. Attól tartunk, vették is. Az a kényelmetlen érzésünk, főleg a 2002 nyári, a kormányváltást követő adatmásolási botrány, illetve az azóta bekövetkező adóhivatali és egyéb leszámolások óta, hogy nem hipochonder, aki szerint ez meg is valósult. Rossz hír az álszocialistáknak és utolsó csatlós holdudvaruknak, hogy ennek a világnak egyszer és mindenkorra vége. Eddig a hatalomhűségre domesztikált, a széljárást figyelő karrieristák megszokták, hogy kétfajta állapot van az országban. A legtermészetesebb az, amikor az utódpártiak vannak kormányon és hatalmon. A másik, hogy nincsenek ugyan kormányon, ám mégis hatalmon vannak. Nincsenek felkészülve a hullámlovasok arra, hogy most bekövetkezett egy harmadik állapot: amikor a posztbolsevikok nincsenek kormányon és a hatalmukat is elveszítették. Sokaknak most kezd – főként a parlamenti közvetítések összetöpörödött MSZP-s jelenlétét látva – leesni végleg a tantusz, milyen jelentéktelenné, súlytalanná vált az álbaloldal. Szánalmas, ahogyan megtapsolják egymás felszólalását. A vérszegény tapszaj hallatán plasztikus igazán a frakciózsugorodás mértéke. Hogy valami pozitívumot is felfedezzünk és megdicsérjük a Gyurcsány-kommandót, mégis le kell szögezni: ők egy tekintetben valóban nem beszéltek a vakvilágba. Tényleg mertek kicsik lenni.
Az MSZP–SZDSZ sziámi ikerpár nyolc évig úgy viselkedett, mintha nem ötven százalék alatt lettek volna, hanem nyolcvan fölött. Ezért hiteltelen és komikus, amikor az MSZP végigjajgatja a Fidesz túlhatalmától, kétharmadától rettegve az egész magyar médiát, mintha nem a választók döntöttek volna úgy, hogy egyetlen pártszövetséget akarnak felruházni a várva várt átfogó cselekvés lehetőségével. A polgárok éppen azért szavaztak ilyen elsöprő arányban a Fideszre, mert úgy gondolták: ha egy balliberális pártpár egyszerű többséggel olyan nagyképűen, gőgösen viselte magát, mint akinek négyötöde van, mi lenne, ha egy olyan kabinet jönne, amelynek kétharmada van, mégsem nagyképűsködik.
Szokás az MSZP orra alá dörgölni, amikor félelmeik hisztérikusabban törnek fel, hogy 1994-ben is kétharmados koalícióban voltak az SZDSZ-szel, mégsem vizionálták a demokrácia hajótörését. Ez igaz is, csakhogy a szocik szemszögéből még előnytelenebb a helyzet. Akkor a választók éppen azért szavaztak nagyobb számban az álliberális alakulatra, mert nem tudták, hogy összeáll a posztkommunistákkal, sőt ellensúlynak hitték. Az SZDSZ szószegése írta át a történelmet. Nem a szavazók akaratából jött össze tehát a kétharmad, hanem annak ellenére.
Érdekes, amikor a Fidesz vetette fel 2002-ben, hogy ne legyen annyira nagy mellényük a ballibeknek, hisz csak háromezer szavazattal kaptak többet egyes számítások szerint, mint a jobboldal, harsány nevetés volt a válasz. Holott a Fidesz tudomásul vette az érvényes választási szisztémát, csak morális érvként mutatott rá bizonyos számszerűségekre. Akkortájt a szocialisták még azzal tromfolták le az okvetetlenkedőket, mindegy, hány főből, ha csak egy-két képviselőből áll a kormánytöbbség, ezzel mindenre van felhatalmazásuk. Sőt, még azt is megszoktatták volna: ők kisebbségből is úgy birtokolhatják a hatalmat, hogy senki ne reménykedjen akár egy morzsányi beleszólásban. De nagyot fordult azóta a világ, hogy ennyire tótágast álltak az alkotmányos elképzeléseik, és immáron akkori magukkal perlekednének. Így hát az a retorikai elem is elég hamvába hótt, amit Mesterházy Attila szokott elővezetni, miszerint csupán tizenhétezer fővel többen voksoltak a Fideszre, mint négy éve együttesen az MSZP-re és az SZDSZ-re. Hisz akkor magasabb választási részvétel mellett érték el az eredményt, s tán mégsem lehet sci-fibe illően transzportálni voksokat holmi időutazással. Ezen furcsa okfejtés szerint a második fordulót, amelyen még nagyobb arányban szavaztak az emberek a polgári erőkre, ki is kellene törölni az annalesekből. Csak ez mégsem megy ám oly könnyedén, mint midőn Sztálin mellől retusálták ki a kivégzett pártkádereket. Azt az ilyenkor divatossá váló, ám mosolyogtató szoci argumentációt sem igen dobhatják be, hogy aki nem ment el szavazni, valójában lábbal szavazott – a jobbközép ellen. Nem bizony, miután ők szólítottak fel mindenkit, hogy a Fidesz „túlhatalmának” megakadályozására rohanjon, s legalább április 25-én adja voksát rájuk. Márpedig a polgárok kevesebben járultak az urnákhoz a második fordulóban. Vagyis ezzel is hitet tettek amellett, hogy semmi kifogásuk a Fidesz kétharmada ellen. Sőt, inkább örülnek a fejleménynek, amit a legfrissebb közvélemény-kutatások visszaigazolnak.