Film telefonhívásra

Sok magyar film esetében látjuk, hogy a történetben – ha van egyáltalán – életszerűtlen a cselekmény, erőltetettek a dialógusok, és nem hitelesek a figurák. Bár a filmeket először meg kell írni, nálunk a forgatókönyvírás csak mostanában válik önálló szakmává. A Magyar Forgatókönyvírók Szövetségének elnöke úgy véli, a fiatal írónemzedék képes megújítani a hazai játékfilmet.

Köbli Norbert forgatókönyvíró, műfordító, filmkritikus 1977-ben született Dombóváron. A Pécsi Tudományegyetemen jogot tanult, majd filmes magazinoknál dolgozott. Négy évig a Best Hollywood filmforgalmazó cég egyik vezetője volt. Magyarra fordította Spielberg Kapj el, ha tudsz! című regényét, később Egri Lajos A drámaírás művészete című könyvét. Több sikeres hazai filmben közreműködött forgatókönyvíróként, konzultánsként, dramaturgként. A Magyar Forgatókönyvírók Egyesületének alapító elnöke.

Miért alapított forgatókönyvíró-egyesületet?
– Nyugat-Európában és Amerikában több ilyen működik, itthon viszont nem volt, kivéve egy kiürült, megcsontosodott szervezetet. Viszont a rendszerváltozáskor még kamaszkorban lévő fiatalokból felnőtt egy nemzedék, amely képes jó magyar filmeket írni. Többen úgy éreztük, főként hetvenes években született fiatal írók, hogy nincs igazi képviseletünk. Aztán felzárkózott mellénk az idősebb forgatókönyvírók zöme, köztük neves személyiségek, mint Bereményi Géza. Ma negyvenöt tagunk van, beléptünk az Európai Forgatókönyvírók Szövetségébe, és tavaly a forgatókönyvírók világkongresszusán képviseltük Magyarországot.
– Van Magyarországon forgatókönyv-írói szakma?
– Azon dolgozunk, hogy legyen, s ne dolgozzanak elkülönülten a forgatókönyvírók. De nem szerveződhetünk úgy, mint a kamarák vagy a céhek. Nálunk, sajnos, a törvény szerint nem lehet olyan érdekvédelmi közösséget alapítani, mint Amerikában, vagyis nem köthetünk kollektív szerződést producerekkel, cégekkel, televíziókkal, nem sztrájkolhatunk…
– Pedig érdekes lenne a forgatókönyvírók sztrájkja.
– Sokszor megvolna rá az okunk, hiszen a pályázatokat elbíráló testületekben alig van reprezentációjuk a forgatókönyvíróknak, ezekben főleg filmkritikusok ülnek. És ez röhej. A miénk az egyetlen ország, ahol a kritikus már azelőtt dönthet egy filmről, hogy az elkészült volna. A Magyar Mozgókép Közalapítvány sokszor kiürült szervezetek képviselőit helyezi döntési pozíciókba…
– Beszéljünk a forgatókönyvek készítéséről! Ez irodalmi tevékenység?
– A forgatókönyvnek lehet irodalmi értéke, az Annie Hall önmagában is jó olvasmány, nem is szólva Tarantino forgatókönyveiről. Ám a döntéshozók sokszor elkövetik azt a hibát, hogy csupán irodalmi érték alapján ítélnek meg egy forgatókönyvet, pedig a legfontosabb, hogy a filmvásznon működjön. Gyakran megesik, hogy vesznek egy csodálatos regényt, odaadják a világ összes pénzét, hogy film készüljön belőle, de nem sikerül mozgóképre fordítani az anyagot. A másik véglet, amikor a rendező elképzel egy filmet, és nekiáll megvalósítani anélkül, hogy bevonna a munkába egy írót; ilyenkor kudarc lehet a végeredmény, hiszen sok esetben nem sikerül megírnia, amit elképzelt. A forgatókönyvírás olyan művészet, amelyben irodalmi és filmes szabályokat egyszerre kell alkalmazni.
– Az író magányosan dolgozik, de a filmkészítés csapatmunka.
– A filmet először meg kell írni, ez egyszemélyes tevékenység. Persze ahogy a regényírónak konzultálnia kell a kiadóval, a forgatókönyv fejlesztésében is részt vesz a rendező. Egyébként nekem az angolszász eredetű rendező szónál jobban tetszik a francia réalisateur, vagyis megvalósító. Sok írót a frusztrációja viszi rá arra, hogy rendezni kezdjen, hiszen tizedszer sem úgy valósult meg egy film, ahogy elképzelte. A 9 és fél randi forgatásán egy ideig én is harcoltam a rendezői elképzelések ellen, de rá kellett jönnöm, nem érdemes. A rendező a hajóskapitány. Vagy a kikötőbe jutunk vele, vagy a hullámsírba, de ha már mellette döntöttünk, a kezében van a sorsunk.
– Egy-egy filmmel kapcsolatban a rendező és a főbb szereplők nevét megjegyzik a nézők, de a forgatókönyvíróét ritkán.
– A rendszerváltásig Magyarországon a rendező állt a filmkészítés középpontjában, majd hozzá zárkózott fel a független producer mint előállító. Ám a szerzői jogi és a filmtörvény szerint a forgatókönyvíró is szerzője a filmnek, tehát ez alkotói háromszög. A nemzetközi forgatókönyv-írói szakma máig harcol az ellen, hogy a filmalkotás szerzőjeként kizárólag a rendezőt tüntetik fel. Egyébként nincs új a nap alatt, a Filmvilág folyóiratban már a nyolcvanas években indult vitasorozat a forgatókönyvíró fontosságáról. Ahogy visszaolvastam, feltűnt, hogy a többség számára a forgatókönyvírás másodrendű tevékenység volt a regényírás, filmrendezés mellett. A mai generáció más. Közülünk sokan élethivatásnak, önálló művészeti ágnak tekintik a forgatókönyvírást, ahogy én is. Egész életemben ezt szeretném csinálni.
– Miért születnek ilyen rossz forgatókönyvek Magyarországon?
– Sok jó forgatókönyv készül. Annak, hogy gyengébbek is születnek, több oka lehet. Például, hogy nem a forgatókönyvre alapozzák a filmkészítést, hanem az aktuális támogatásra. A filmkészítés többnyire egy telefonhívással kezdődik: ha most pályázol, kapsz pénzt. Gyakran előfordul, hogy meg kell kezdeni a forgatást akkor is, ha nincs kész a forgatókönyv, mert a pénz megvan, és kitört a nyár, most érnek rá a színészek. Szükség volna képzésre, rutinszerzésre is. Sokat használna, ha iparszerűen lehetne mozgóképet gyártani, például a köztelevízióban. Ez olyan gyakorlóterep lehetne az íróknak, ahol kitanulhatják az alapokat, hogy amikor már mozifilmeket készítenek, túl legyenek a tipikus kezdeti hibákon, a kísérletezésen, a közhelyeken. Kilencvennyolc után azért is élénkült meg a magyar filmszakma, mert bejöttek a kereskedelmi televíziók, ahol az író és a rendező is gyakorolhatott, akár a napi szappanoperákon.
– Hogyan hat a forgatókönyv-írói szakmára, hogy a „történetmesélés hagyománya” mellett igen erősen jelen van a nem narratív, szinte csak képekben gondolkozó film?
– Sokan a némafilmet tartják a filmművészet eredeti formájának, amikor csak képeket látott a néző, és rengeteg volt a montázs, a kísérlet. A hangosfilm megjelenése óta hagyományosabb a filmek dramaturgiája, kicsit vissza is fejlődött a montázstechnika, de tagadhatatlanul erősen jelen van a nem narratív vagy improvizatív műfaj, amely csak idézőjelben vett forgatókönyvet igényel. Sokáig nem értettem, miért van kultusza például Tarr Bélának vagy Mundruczó Kornélnak. Aztán rájöttem, hogy ezek a rendezők nagyon jók az úgynevezett mise-en-scene-ben, vagyis a képkeretben lévő dolgok művészi elrendezésében. És ennek Európában s főleg Magyarországon komoly hagyománya van; szereti a fesztiválok közönsége, szeretik a kritikusok, egyébként én is nagyra becsülöm. Számomra azonban a film alapvetően történetmesélés, és a narratív film is lehet nagyon erős a képi megfogalmazásban. Még akkor is, ha ugyanazokat a történeteket meséljük újra, hiszen olykor jön valaki, aki más perspektívából mutatja meg a dolgokat. A történetvezetésben vannak izgalmas újítások, mint Guy Ritchie, Tarantino vagy Pálfi György esetében. Persze egy idő múltán oly sokan kezdik utánozni őket, hogy az újításból lesz klisé és közhely. Azonban friss és egyedi karakterekkel még mindig lehet újat mondani.
– Mi a fő különbség a művészfilm és közönségfilm közt?
– Szerintem inkább jó és rossz filmek vannak. Léteznek nagy közönségfilmek, amelyek egyben személyes hangvételű, egyedi alkotások. Ilyen volt a Kontroll, s szerintem a Csak szex, és más semmi is. Ezek a filmek meghaladták a kétszázezres nézőszámot, társadalmi jelenséggé váltak, mert az alkotók olyasmire éreztek rá, ami benne volt a levegőben. Ez a művészi igényű filmnek is ugyanúgy sikerülhet, mint a profitorientált vállalkozásnak. Az én eszményképem az olyan egyedi filmalkotás, amely profitot is termel.
– Sokan érzik úgy, hogy a magyar filmekből eltűnt az eleven, ironikus humor, amely a nyolcvanas években még jellemző volt. Mintha a filmesek kifáradtak volna ezen a téren is.
– Az irónia a jó történetekben valamiképp mindig jelen van. Az egyik legelső film A megöntözött öntöző volt, ez is irónia, csak még elég egyszerű. De ironikus a Schindler listája is, ahol a legnagyobb náci gyárosból lesz a zsidók megmentője. Olyan történeteket szeretünk mesélni és hallgatni, amelyek azt sugallják, hogy mégiscsak van rend a világban, mert valaki fentről odafigyel arra, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel. Az író másik síkon rakja össze a valóságot, például azt, ami vele történik, hogy a rend látszatát mutassa. Ennek eszköze a drámai irónia. Ez sokszor abban jelenik meg, hogy valaki hazugságban él, vagyis a saját maga rendezte valóságban. Shakespeare mindegyik művében van egy szereplő, aki végig álcát ölt, alakoskodik. A vígjátékok többsége arról szól, hogy valaki átver valakit. A közép-európai filmnyelvhez is tartozik sajátos, fanyar irónia. Az talán fárasztónak tűnik, ha azon viccelődik egy mai film, milyen esetlen, provinciális ez a mi kis magyar világunk. A legvidámabb barakk effektus a nyolcvanas évektől nagy divat volt, de már unalmas és nem is egészen igaz.
– Milyen történetek érdekelnék a mai magyar nézőket? Lehetne nálunk hollywoodi stílusú filmeket készíteni?
– Nem. Bármennyi kitűnő hollywoodi történetet láttunk, nem hazudhatjuk, hogy itt van Amerika. Például a történelmünk és a hagyományaink miatt nemigen készíthetünk igazi hősfilmeket. Nálunk a hős elbukik a történet végén, Amerikában megnyeri a küzdelmet. Magyarországon valószínűleg a győztes hőst a nézők paródiának fognák fel, mert történelmi fordulópontjaink többnyire valamilyen bukással kapcsolatosak. A magyar film látásmódja hagyományosan szarkasztikus, kétfenekű, és egy kis távolságot tart attól, amit ábrázol.
– Mitől függ, hogy a hős győzni fog vagy elbukik?
– A karakterétől. Erről szólnak az ókori tragédiák is: valakit egy tulajdonsága hajszol bukásba. Persze létezik jellemfejlődés, de ez is inkább Amerikában látványos és nagy ívű. Egri Lajos, akinek A drámaírás művészete című könyvét az amerikai forgatókönyvírók és rendezők Bibliaként forgatják, elmondja: a nagy melodrámákban egyik véglettől a másikig fejlődik a főhős, de például Csehovnál csak egy-egy lépést. A magyar ember inkább ezt hiszi el, mint a nagy változásokat. Az én nemzedékem szeretné a XX. századot jobban megérteni a filmeken keresztül, folytatni a Szabó István-i hagyományt. Fontosak lennének az olyan filmek is, melyek arról szólnak, mennyire vagyunk korrumpálhatók, milyen mindennapi engedményeket teszünk egy nagy álom eléréséért, hogyan áldozunk fel akár barátságot, szerelmet és családot; mindez izgalmas drámaként, akár thrilleresen elmesélve. Azt szeretem, ha a film fontos morális kérdést tesz föl, de képes a lehetséges válaszok mellett egyforma erővel érvelni. S akkor a moziból azzal az érzéssel jövök ki, hogy ezen még sokáig gondolkodnom kell.