Tényleg azért tudtunk most találkozni, mert a kocsiját még szerelik a szervizben, így nem kell érte mennie?
– Hogyne, bár nem sokat vezetem a Suzukit, egyéves, és még csak ötezer-ötszáz kilométer van benne.
– Ennyit hajtani sem kevés, közel 89 évesen. E majd’ kilenc évtizedből mennyit töltött labdarúgással?
– Az egészet. Szinte a futballpályán születtem, hiszen a nagyapám volt a gondnoka a kőbányai petróleumtelepnek, amely közvetlenül a ceglédi úti KTC-pálya mellett feküdt. Édesapám, Ruck Ferenc szintén focizott, az ő unokatestvére volt Iványi Iváncsics Mihály, a híres játékvezető, aki az 1934-es vb-n is működhetett.
– Ön komoly szinten mikor kezdte rúgni a labdát?
– Az 1933–34-es kölyökbajnokságban a Kőbányai TC színeiben, majd átmentem a Törekvéshez. Aztán a Mester utcai Szent István kereskedelmi iskolában kezdtem tanulni, amelynek megállapodása volt a Ferencvárossal, hogy a legtehetségesebb gyerekeket oda irányítják. Így kerültem 1938-ban a klubhoz.
– Ebben az évben a magyar válogatott ezüstérmes lett a világbajnokságon. Ifjú focistaként hogyan élte ezt meg?
– Akkoriban azért még nem volt akkora nyilvánosság, mint mostanában, hiányzott a tévé, a rádió is visszafogottan tudósított, maradtak az újságok. Áttétellel azokból tudtunk tájékozódni. Kis népként természetesen mindenki, így én is nagyon szorítottam Sárosinak, Toldinak, Lázárnak, Korányinak és a többieknek.
– Sőt nemsokára többükkel egy csapatba került a Ferencvárosban. Milyen játékosnak, embernek ismerte meg őket?
– Minden relatív, csak az nem, amit órával vagy centivel le tudunk mérni. Szerintem Sárosiék a maguk idejében ugyanolyan klasszis futballisták voltak, mint később Puskásék vagy a mai legjobbak. Emberként sokat segítettek nekünk, fiataloknak, de megvolt a kellő tisztelet közöttük. 1941 őszén játszottam először a Ferencváros nagycsapatában, s a negyedik vagy az ötödik meccs után, a fürdőben egyszer csak azt mondta nekem Sárosi: „Na, öcsi, most már tegezhetsz!”
– Az ezt követő szűk évtizedben gyakorlatilag kirobbanthatatlannak számított a Fradi, majd a válogatott védelmének jobb oldaláról. Hogyan dolgozta fel, hogy pályafutása legszebb éveit a második világháború árnyékolta be, így két vb eleve elmaradt?
– S nemcsak vb-k maradtak el, hanem sokkal kevesebb válogatott mérkőzést játszottak. Én az 1943-as szófiai első és az 1949-es újpesti, Svédország elleni utolsó fellépésemmel együtt összesen huszonháromszor húzhattam fel a címeres mezt, de nem is volt több alkalom, míg manapság szinte egy év alatt játszanak ennyi meccset.
– Magát a háborút hogyan élte át, élte túl?
– Nagy szerencsével. 1944 májusában katonaként egy parancsot vittem motorral Lőrincre, fordultam vissza, ám egyszer csak elém vágott egy nagy kocsi, átrepültem rajta, ráestem a karomra, a szeméremcsontomat súlyosan megsebesítette a kuplung. Elláttak, megúsztam, bekötött kézzel sétálgattam a legnehezebb időkben is. A végén, amikor bejöttek az oroszok, engem is el akartak kapni, mondták, hogy sztoj! Nem értettem, de sejtettem, mit akarnak, inkább elfutottam, hiába adtak le utánam sorozatlövést.
– Mai fejjel hihetetlen, hogy azonnal folytatódott a futballélet, szinte a romokon.
– Kimentünk a Fradi-pályára, és sírtunk örömünkben, mert hál’ istennek elég sokan megmaradtunk. A sorsnak köszönhetően én lőhettem a háború utáni első válogatott gólt, 1945 augusztusában az osztrákoknak tizenegyesből.
– Magyar Kupa-győzelem 1942-ben, ’43-ban, ’44-ben, Az év labdarúgója cím 1946-ban, bajnoki arany 1949-ben, további hat más színű érem, válogatott diadalok. Csodás pályafutás, mégis csonka maradt.
– Mert jött 1950. március 19., a Postás elleni meccs, ahol ütköztem saját kapusunkkal, Henni Gézával. Kiszámolták, hogy az ő súlya és az én sebességem következtében 340 kiló zúdult a bokacsontomra. Aztán nem mozgatták ki a sportkórházban, s már soha nem lett a régi. Pedig visszatérésem után, 1950 őszén még azt mondta a szövetségi kapitány: ha a Rudas ilyen jó, akkor beválogatom. Amikor eltört a lábam, Bozsik Cucu még csak 19-szeres válogatott volt, ebből és a biztos helyemből kiindulva én lehettem volna az első százszoros. Még hatvan év elteltével is sokat álmodom erről, ám a sors ezt írta meg nekem. Érdekes, hogy édesapám is pontosan 29 évesen sérült meg súlyosan.
– Akkoriban, gondolom, keveset törődött azzal, hogy a nemzeti csapat nem vett részt az 1950-es vb-n Brazíliában.
– Mások se sokat. Én sérült voltam, a Ferencváros pedig közellenséggé vált, Marosán György például mindig ezt hajtogatta: fradista, fasiszta, kapitalista! Ebben a közegben politikai okok is közrejátszottak a mieink mellőzésében, vagy hatalmi szóval eligazolták őket, Kocsist, Czibort és a többieket.
– Akik aztán az 1954-es világbajnokság toronymagas esélyesének számító Aranycsapat tagjai lehettek. Nem volt féltékeny rájuk?
– Az egész ország felfokozott győzelmi mámorban volt, nekem sportemberként és személyesen is fájdalmat okozott egyrészt a kudarc, másrészt, hogy nem lehettem ott. De ne gondolja, hogy rosszban voltunk, szoros baráti viszonyt ápoltam Puskással és a többiekkel, s bár a Ferencváros igazi családias közösséget alkotott, a válogatott túrákon nem fradistával, hanem például Szuszával költöztem egy szobába.
– A vb-döntőt miként élte meg?
– Tévé még akkor sem volt, s ki tudja, a rádióközvetítésnek vagy az újságcikknek mennyi a valóságtartalma? Természetesen szomorkodtam a vereség miatt, Grosicsnak azért egymás között tréfásan mindig mondogatom, hogy két vb ment el rajta…
– Az idei világbajnokságot követni fogja?
– Megnézem a meccseket, ha tehetem. Az olaszok és főleg a spanyolok támadójátéka tetszik a legjobban. Annak idején hasonló volt a magyar futball is, csak technikásabb…
origo.hu
„Román földre” ment „vendégségbe” Magyar Péter, akit végül a Szózat is a falhoz állított
