Három komoly próbatétel

Az MSZP–SZDSZ-koalíció nyolc éve alatt a helyhatóságokat sok esetben kísérleti nyúlként használták, egyrészt értelmetlen feladatokkal túlterhelve, másrészt alulfinanszírozva őket. A gyengítésük nem folytatható, mert mindez szélsőséges esetben akár életveszélyes helyzeteket is okozhat. Halaszthatatlan az önkormányzati rendszer reformja, aminek eredményeként a jövőben kevesebb helyi képviselőre és aktatologató adminisztrátorra van szükség, ugyanakkor sokkal több rendőr és polgárőr kell…

Lassan egy hónapja már, hogy megalakult a második Orbán-kormány, amelynek a korábbi szocialista kabinetekkel ellentétben nem volt arra lehetősége, hogy kényelmesen hátradőlve élvezze a mézesheteket. Az élet úgy hozta, hogy viszonylag rövid idő alatt három válsághelyzettel is szembe kellett nézni. Elsőként a százmilliárd forintos kárt okozó árvizet kell megemlítenünk, ami kifejezetten szerencsétlen időpontban állította komoly próbatétel elé a védekezéssel foglalkozó szerveket. Egy efféle természeti csapásnak az elhárítása még akkor is nagy kihívás, ha egy évek óta változatlan formában működő közigazgatási és katasztrófavédelmi intézményrendszernek kell cselekednie. Jelen esetben azonban mindez nem adatott meg, hiszen nem csupán a kormányzati feladatok átadása-átvétele zajlott a kritikus napokban, hanem a már korábban beígért minisztériumi struktúraváltás is ekkor vette kezdetét. Gondoljunk csak a Belügyminisztérium újbóli létrehozására vagy a vízügyi ágazatnak egy másik tárca alá történő átsorolására. Mindezeket figyelembe véve jól vizsgáztak a közvetlenül a kormány alá tartozó szervek.
Összehasonlításképpen érdemes felidézni a 2006. augusztus 20-i tűzijáték idején pusztító hatalmas vihart, ami egyebek között azért követelt öt emberéletet és okozott számos súlyos sérülést, mert a mostanihoz hasonló mértékű átalakítás alatt álló, ugyanakkor a jelenlegi helyzettől eltérően hozzá nem értő politikusok által irányított államgépezet totális csődöt mondott. Emellett nem lehet elmenni egy egészen másfajta tanulság mellett sem. Újfent bebizonyosodott, hogy a természeti csapások elleni hatásos védekezésben menynyire fontos az önkormányzatok szerepe. Az MSZP–SZDSZ-koalíció nyolc éve alatt ezeket a helyhatóságokat sok esetben kísérleti nyúlként használták, egyrészt értelmetlen feladatokkal túlterhelve, másrészt alulfinanszírozva őket. A gyengítésük nem folytatható tovább, mert mindez szélsőséges esetben akár életveszélyes helyzeteket is okozhat. Halaszthatatlan tehát az önkormányzati rendszer reformja, aminek eredményeként a jövőben kevesebb helyi képviselőre és aktatologató adminisztrátorra van szükség, ugyanakkor sokkal több rendőr és polgárőr, illetve homokzsák és munkagép kell a helyben élők biztonságérzetének erősítéséhez.
A második krízishelyzet külpolitikai téren alakult ki, mégpedig a magyar–szlovák kapcsolatok vonatkozásában. A határon túl élő magyarok kettős állampolgársághoz való hozzájuttatásáról van szó, amelyet abban a tudatban szavazott meg nagy többséggel az Országgyűlés, hogy a környező országok Szlovákia kivételével egytől egyig a beleegyezésüket adták. Már a törvényjavaslat májusi előterjesztése idején az volt a leggyakrabban hangoztatott – és tegyük hozzá, nem teljesen megalapozatlan – ellenérv, hogy a június 12-i szlovákiai parlamenti választások miatt rendkívül rossz az említett jogszabály időzítése. A baloldali ellenzék mellett a felvidéki magyarság képviselői is azt szerették volna elérni, hogy a budapesti törvényhozás csak egy későbbi időpontban tűzze napirendre a kérdést. Félő volt ugyanis, hogy az egyébként vesztésre álló Fico– Slota-kormány hatásos kommunikációs fegyverhez juthat. Azóta kiderült, hogy az ide kapcsolódó aggodalmak csak részben voltak indokoltak, ugyanis a szlovák szélsőségesek hiába indítottak a saját alkotmányos alapelveiket is sárba tiporva hecckampányt a magyar állam és a felvidéki magyar kisebbség ellen, a jól megérdemelt bukást így sem tudták elkerülni. Nem vehető bizonyosra, hogy a várhatóan rövid időn belül megalakuló új szlovák jobbközép kormány a románokhoz és a szerbekhez hasonlóan feltételek nélkül beleegyezik a területén élő kisebbség magyar állampolgárságába. Sőt az északi szomszédunkban felgerjesztett nacionalista indulatok miatt alighanem számtalan kemény tárgyalás vár még Orbán Viktorra és Martonyi Jánosra. Ám ezeket a jövőbeli egyeztetéseket jelentősen megkönnyítheti, hogy az új partnerek várhatóan kulturáltabb normák alapján kívánnak politizálni, ami önmagában is mérsékelheti a kialakult feszültséget. Egyelőre beigazolódott, hogy helyes lépés volt szakítani a Gyurcsány–Bajnai-korszak helyenként túlzottan óvatos, az állandó meghátrálásra épülő külpolitikai meghunyászkodásával, és bátran vállalni ehelyett a nemzetközi porondon történő konfrontációt.
A harmadik válságszituáció a forint árfolyamának két héttel ezelőtti hirtelen zuhanása volt. Alighanem az eddigieknél mélyrehatóbb elemzést igényelne, hogy vajon miért kezdett romlani a nemzeti valuta értéke, s ebben mekkora szerepe volt a két szerencsétlenül megfogalmazott politikusi kijelentésnek, amelyeknek gazdái ráadásul semmilyen döntéshozó pozíciót nem foglalnak el a kormányon belül. Bármi történt azonban a háttérben, a történteket már nem lehet visszacsinálni, és a Fidesz vezetőinek szembe kellett nézniük azzal a kínos ténnyel, hogy a Horn-, a Medgyessy- vagy a Gyurcsány-kormányokkal ellentétben – amelyek megengedhették maguknak azt a luxust, hogy a megalakulásuk után hosszú időn át semmittevéssel töltsék az idejüket – ezúttal a nemzetközi pénzügyi válság miatt néhány nap alatt le kell valamit tenni az asztalra. Szerencsére az Orbán Viktor miniszterelnök által előterjesztett 29 pontos akcióterv elérte a célját, mert a benne foglaltak hatására, ha lassacskán is, de erősödni kezdett a forint. Mindez azt jelenti, hogy az Európai Unió és az üzleti élet megadta a további munkához szükséges bizalmat a magyar kormánynak, türelmesen várva azokat az államháztartási reformokat, amelyeket előbb-utóbb mindenképpen életbe kell léptetni. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy az akcióterv önmagában rokonszenvesnek tűnő kezdeményezéseivel már minden probléma meg van oldva. A 29 pont elfogadása nem több, mint a megelőlegezett bizalom kinyilvánítása az Orbán-kormány felé a magyar állam partnerei, illetve hitelezői részéről. A valódi mélyreható változások csupán a 2011-es költségvetési törvényben fognak megjelenni.
A csak részben előre jelezhető problémák mellett az elmúlt hetekben akadt a kormányzásnak egy olyan területe is, ahol a viták forrását kifejezetten a parlamenti többség erőfölénye jelentette. Az alkotmányos intézményrendszer átszabásáról és a kétharmados többséget igénylő törvények módosításáról, illetve a pártok fölött álló közjogi méltóságoknak a megválasztásáról van szó. Az ellenzék irányából folyamatosan érkező tiltakozások egyik előidézője a Fidesz által diktált gyors tempó volt, a másik pedig az a mód, ahogyan a kormánypárt egyre inkább élni kíván a számbeli fölényével. Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy mennyire elítélendő az, ha egy friss választói felhatalmazással rendelkező politikai erő a legitimitását kihasználva azonnali cselekvésbe kezd. Ne feledjük azonban, hogy az ennek sikeréhez szükséges együttműködési készség már évek óta nem működött az érintett pártokban, és mindez folyamatos és súlyos zavarokat okozott a magyar állam működtetésében. A 2010-es parlamenti választások eredménye részben éppen azt az üzenetet hordozta, hogy ezen a téren is változtatni kell, mégpedig radikális módon. A végső ítéletet pedig majd maguk a legérintettebbek, azaz a szavazók fogják kimondani, mégpedig azzal, hogy az őszi önkormányzati megméretésen egyértelműen állást foglalnak: hajlandók-e a továbbiakban is támogatni az állam irányításának azt a módját, amivel a Fidesz és a KDNP próbálkozott meg a megalakulását követő hetekben, vagy pedig figyelmeztetni akarják a hatalom birtokosait az eddiginél nagyobb társadalmi támogatásban részesítve az ellenzék erőit.