Amerikában az emigráns magyarok gyermekeként felnőtt rendező és cserkésztársai huszonöt év után újra találkoznak, és előadják az István, a királyt. Mi történt az első előadás óta a ma már negyvenes fiúkkal, lányokkal? Mikor, hány évesen kezdtek beilleszkedni az amerikai társadalomba, s mi maradt meg a magyar neveltetésből? Pigniczky Réka a filmmel saját identitására is igyekezett rákérdezni: kicsoda ő? Magyar? Amerikai? S hogyan lehetne az ő amerikai magyarságát beleilleszteni a közös magyarságtudatba?
Emlékszem, amikor a filmszemlén vetítették a filmet: sírtunk, nevettünk. Persze nem mindenki ugyanazon, volt, aki azt súgta a mellette ülőnek: Nézd már, magyarkodnak!
A rendező – mint mondta – nem tud mit kezdeni az ilyen kifejezéssel, hogy „magyarkodni”, bár arról többször biztosít, ne gondoljam, hogy ő jobbikos. Nem tartja politikai állásfoglalásnak, ha valaki egy idegen országban is őrzi az anyanyelvét és a kultúráját, míg itthon átélte, hogy mindez egy réteg számára nem természetes. Igaz, egy vajdasági férfi személyében olyan is akadt, aki a vetítés után azt kifogásolta, hogyan mondhatja magáról Pigniczky Réka, hogy kettős identitású, magyar és amerikai, amikor ő maga sosem mondana olyat, hogy magyar és szerb.
Felvetem, hogy azok találnak a legkönnyebben utat a filmjéhez, akik maguk is egy másik Magyarországot hordoztak magukban sokáig, mint ami létezett, mert valaki – szülő, nagyszülő – rájuk hagyta azt a belső hazát, és ők őrizték, amíg csak kellett. Rögtön „megrendez”: azt mondja, hogy ezt majd írjam bele a cikkbe. Megjegyzi, hogy Erdélyben is szeretne vetítéseket a fenti okokból, és tovább ömlik belőle a szó. Azt mondja, segíteni jött haza, és látja, hogy nekünk, itthoniaknak sem könnyű megfogalmaznunk a magyarságunkat. Azzal is találkozott, hogy a kintiekről torz kép alakult ki idehaza: van, aki azt gondolja, hogy ők a szabadságban és a jólétben elfeledkeztek az itthoniakról, mások nem értik, miért „magyarkodik”, aki Amerikában élhet, és azt sem vette mindenki jó néven, hogy úgy érezte a filmből, egy amerikai magyar akarja őt nemzeti identitástudatra oktatni.
A rendező egyébként épp most érkezett haza egy tizennégy állomásból álló amerikai körútról: kinti magyar kolóniáknak mutatták be az Inkubátor című filmet. Először mindenki azt kérdezte, mit szóltak a filmhez az anyaországi magyarok. Ennyire fontos nekik az óhaza? Vannak kint olyanok, diplomás emberek, kutatók, akik azért élnek a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek óta Amerikában, mert a hazájukban nem találtak igazi lehetőségeket. Szomorú látni az agyelszívást, de sokuknak Amerikában lett fontos a nemzeti identitása. – Ugyanolyanok, amilyenek mi voltunk cserkészkoromban – mondja a rendező. – A kinti magyarok máshol nevetnek a filmen, mint az itthoniak, mert közös érzelmek, tapasztalatok, a közös sors köti össze őket. Általánosságban a film tengerentúli fogadtatására jellemző: az idősebbek úgy érzik, a film igazolja sok évtizedes erőfeszítésüket, hogy saját és gyermekeik kötődését az óhazához megőrizzék. Azt remélik, talán megérteti az anyaországiakkal, mi a kettős identitás.
Emlékszem, a filmszemlén, az Uránia vetítőtermében, amikor már elhalt a film végén az énekszó, többen mondogatták félhangosan: Ez biztosan díjat kap. (Az előző, a rendező ’56-os témájú Hazatérés című alkotása több díjat is nyert a két évvel korábbi szemlén.) Az Inkubátor, meglepetésre, díj nélkül maradt. A szemle után hallottam egy szakmai véleményt: Közönségfilm – mondta rá valaki, és lebigygyesztette az ajkát.
origo.hu
Orbán Viktor: Átlépte a leadott voksok száma az egymilliót az Ukrajna gyorsított unió tagságáról szóló szavazáson!
