A pszichológushallgató lány és a számítástechnikát tanuló egyetemista fiú Leningrádban találkoztak, és tizenkilenc éve döntötték el, hogy Afrikába, pontosabban Guinea fővárosába, Conakryba költöznek. Négy gyermekük közül három már ott született, Diallo Julianna pedig szembe találta magát a népes afrikai családdal, amely azt figyelte, be tud- és be akar-e illeszkedni. A feladat nem volt egyszerű. A fehér emberrel szemben a gyarmatosítás következményeként sok az előítélet, az ottaniak úgy tartják, hogy kiszolgáltatja magát, számító, ideges fajta, és nem is őszinte. A fiatalaszszony azonban nem adta fel. Pulárul tanult, a férjével franciául, a gyerekekkel magyarul beszélt. Az igyekezet mellett sok türelemre is szüksége volt ahhoz, hogy megértse, mi miért történik körülötte.
A legtöbb fehér a nyugati civilizáció adta büszkeséggel, önhittséggel megy Afrikába, mondja Diallo Julianna. Azt gondolják, hogy az ottani emberek maguk tehetnek a szegénységükről, mert lusták. Ez a regény, a Virrasztó éden (Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2010, 1890 forint) éppen arról próbál beszélni, mennyire másként látják az afrikaiak a világot, és hogy Afrika lelke a közösségi összetartásban van. Ha ezt a nyugati civilizáció kiirtja, akkor a lélek vész el.
A Virrasztó éden, Diallo második, de első magyarul írt regénye egy fehér asszony útját mutatja be, aki végül megérti Afrika titkát. Lara kislányával egy eldugott őserdei tanyára, férje családjához utazik, hogy meglátogassa az újszülött rokont, akit róla neveztek el. Az asszony válófélben van, eldöntötte már, hogy visszaköltözik Párizsba. A látogatás azonban a tervezettnél hosszabbra nyúlik, és a végén egy egészen más Lara határoz a maradás mellett. Megérti, mi az oka annak, hogy a falusi emberek boldogok, miközben nem törekednek szép házra, vagyonra, miért elégednek meg azzal, amit megtermelnek, milyen úgy élni, hogy egynapi járóföld a piac – és hogy az őserdei tanyáról nézve milyen viszonylagos a civilizáció vívmánya.
Guineában három-négy hónapig esik az eső, nyolc hónap a száraz évszak, meséli Diallo Julianna, vagyis három hónap alatt kell megtermelni az egész évre valót. Májusban kezdődnek a határban a munkák, szeptember–október a betakarítás ideje, decemberben behordják a terményt a földekről, és januártól áprilisig pihennek az emberek. A lakosság hatvan-hetven százalékának ez a tipikus életformája. Közszolgáltatások nincsenek, az emberek este a tűz mellett üldögélnek és beszélgetnek. A házukat csak alvásra használják, az életük a közösségi térben zajlik. A nagycsaládokban nem fordulhat elő, hogy testvérek vagy szülők és gyermekek ne beszéljenek egymással, a vitákat közösen döntik el, és megoldásra törekszenek. Elégedettek, hiszen senki nem magányos. Ugyanakkor, mondja Diallo, sok rossz vonás is van az életükben. A szerelmi házasság még csak most kezd terjedni, a családok általában előre eldöntik, kihez megy férjhez a lány. Az európai ember megdöbben, hogy milyen nehéz lehet ezt és a többnejűséget elfogadni, de annak, aki ebbe beleszületik, ez természetes. Nem tesz fel magának kérdéseket, mert nincs tudatában annak, hogy dönthetne, nem úgy értékeli, mintha egyéni jogaiba gázoltak volna bele, vélekedik az írónő.
Guineában a függetlenség elnyerésének évében, 1958-ban a lakosság csupán tíz százaléka volt írástudó. Ez az arány a szervezett oktatás eredményeképpen mostanra nyolcvan százalékra emelkedett. Az ország tehát kultúraváltás előtt áll, a népesség fele húsz év alatti, a tanult, iskolázott fiatalok pedig már a nyugati kultúrához vonzódnak, elvágynak a falusi életből, nem akarják a nehéz mezőgazdasági munkát végezni, amelyből az ország ma él. Szükséges lenne tehát a manufakturális, csekély termelékenységű földművelést intenzív mezőgazdasággal felváltani, ehhez azonban őserdőt kellene irtani, lápokat lecsapolni. Diallo Julianna, aki „civilben” Conakryban az oktatásügy fejlesztésében tevékenykedik, úgy véli, hogy nem az iskolarendszerrel, hanem a tananyag tartalmával van a baj. Közelíteni kellene a valós igényekhez, az elzártan élő közösségek ugyanis nem látják hasznát annak, ha iskoláztatják a gyermeket. Az eredmény ellentmondásos: míg otthon a gyermek a közösségi összetartás szellemében nevelkedik, az úgynevezett civilizációban szembetalálkozik a versennyel, az egyéni boldogulás és haszon problémájával, melyre nincs szocializálódva.
– Melyik világ áll nyerésre Afrikában: a hagyomány vagy a nyugati kultúra? – kérdeztük az írónőt.
– Elterjedt nézet, hogy a fejlődés útja a civilizáció – mondja –, és a fejletlen országokat errefelé kell terelni. Csakhogy nem hiszem, hogy van jobb meg rosszabb társadalom. Mert mennyivel jobb a fehér ember élete, aki bezárkózik emeletes házába, egész nap függönyt mos, ablakot és kádat tisztít, mint azoké a közösségeké, amelyek együtt, egymást segítve élik mindennapjaikat? Az afrikai ember nem érti, miért magányosak és boldogtalanok a fehér emberek a palotájukban, miért gondolják, hogy az élet értelme a munka. Miért sajnálják az idejüket az életre? Azért írtam meg ezt a regényt, mert szenvedélyesen hittem, hogy azt a tudást és tapasztalatot, amelyet Afrikában szereztem, meg kell osztanom másokkal is. Ha a nyugati olvasó lehetőséget kap arra, hogy bepillantson egy elzárt őserdei tanya életébe, másként néz a sajátjára is. Talán megérti, hogy vannak boldogítóbb dolgok is, mint a pénz. A könyv megjelent Franciaországon kívül Guineában is. Azt remélem, hogy az ottaniak számára bátorítást adhat, hogy legyenek büszkébbek az értékeikre, és fogadják több fenntartással a nyugati csodát. Mert nem a mi kultúránk az egyetlen lehetséges nézőpont.
origo.hu
Furcsa dolgokkal állt ki a nyilvánosság elé a kisfiút felrúgó karateedző felesége
