Kisország-szindróma

Az Európai Unió legfőbb irányító szerve, az Európai Tanács a múlt héten összeült, és azzal a szilárd szándékkal állt fel a közös asztal mellől, hogy elkötelezettek maradnak, s hogy visszavezessék gazdaságaikat a fenntartható és munkahelyteremtő növekedés pályájára. Ennek érdekében elfogadták az Európa 2020 stratégiát, megegyeztek a költségvetési fegyelem megerősítésében, a pénzügyi szféra megrendszabályozásában és az országonkénti gazdaságpolitikák szorosabb koordinálásában. Az Európa 2020 valóban impozáns célokat tűz ki 2020-ra: a munkaképes korúak foglalkoztatási aránya eléri a 75 százalékot, a legális bevándorlókat jobban integrálják, a kutatási ráfordításokat a GDP 3 százalékára emelik, megvalósul a környezetvédelem háromszor 20 százalékos célja (szén-dioxid-kibocsátás, energiahatékonyság, megújuló erőforrások aránya), növekszik az oktatás minőségi szintje és a szegények száma csökken vagy húszmillióval. A program minden szempontból egyenes folytatása a néhai (2000-ben elfogadott) lisszaboni stratégiának, amely azt a nagyszerű célt tűzte ki, hogy 2010-re az Európai Uniónak „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes arra, hogy fenntartható gazdasági növekedés mellett több és jobb munkahelyeket és nagyobb szociális kohéziót biztosítson”. Ez egyelőre nem jött össze, de 2020-ig csak történik valami, ha mégsem, a határidőt újból ki lehet tolni, mondjuk 2030-ig.
Brüsszeli újságírók meglehetősen szkeptikusan fogadták az unió legfőbb döntési szervének legújabb stratégiáját. Mint Hajo Friedrich, az Euobserver brüsszeli internetes hírportál munkatársa, aki már húsz éve figyeli közelről a brüsszeli fejleményeket, írja: ez nem más mint egy „euróbeszéd” (üres fecsegés) a növekedésről, a környezetvédelemről, az új stratégiáról. Ám semmiféle új stratégia nincs, az unió kormányainak többsége és különösen az Európai Bizottság azt fogja folytatni, amit eddig is tett, legfeljebb némi kozmetikázással. A tanácsülés funkciója csupán az, hogy az uniós állampolgárokban azt az érzést keltse: politikusaik keresik a bajok megoldását. Ezt Hajo Friedrich az unió „merkelesítésének” nevezi, vagyis várni a nagy semmire.
Wolfgang Münchau, a Financial Times társszerkesztője ízekre szedi az unió legújabb megszorító politikáját, rámutatva, hogy az unió vezetése megismétli ősrégi hibáját, hogy jóval előbb vezeti be a megszorító intézkedéseket, mint ahogy a gazdaság elkezdene fellendülni, miközben például az Egyesült Államokban további élénkítő intézkedéseket akarnak tenni. Maga Obama is figyelmeztette a jövő héten összeülő G20 kormányait, hogy tanuljanak a múlt hibáiból, amikor is az ösztönző intézkedések túl gyors visszavonása a gazdasági nehézségek és visszaesések kiújulásához vezetett. Wolfgang Münchau szerint amire az eurózónának valóban szüksége lenne, az az észak-európai országok belföldi keresletének növelése annak érdekében, hogy a dél-európai országok – külkereskedelmi egyenlegük javulásán keresztül – alkalmazkodni tudjanak. Az újságíró a cselekvésképtelenség okait az unió vezetésének tragikus kisország-gondolkodásában találja meg: mind az unió, mind a bizottság elnöke kis nyitott országból származik, gazdaságpolitikai felfogásukban tipikusan kisország-mentalitással. Ám az unió egésze a világ legnagyobb és nagymértékben zárt gazdasága, amelyre más törvények vonatkoznak. Kisország-mentalitással nem lehet globális stratégiát kialakítani, még kevésbé lehet meghatározni az unió globális térben játszott szerepét.