Köznapló

Május 28., péntek
A lovas embereket nem véletlenül gyűlölték a kommunisták. Volt valami közös a mentalitásukban. Amire nincs jobb szó az „ellenállónál”. De hát miért is lettek volna mások?
Az elmúlt hatvanöt év annyi bűnözőt, csirkefogót, szélhámost, vezetővé avanzsált susztert ültetett a nyakukra, nem beszélve az Izinger- és a Burgert-félékről, akik pártjogosítvánnyal vertek szét mindent, ami érték volt és hagyomány.
Talán ez az oka – amit régóta gyanítok –: a magyar lovas emberek anélkül is felismerik egymást, hogy valaha találkoztak volna. És van még valami: nem felejtenek.
Szűk körben avatták nemrég Binder Ottó síremlékét a kunszentmártoni felső temetőben. Hideg futkározik a hátamon, ha arra gondolok, sorsa mennyire iszonytatóan kelet-európai.
Erdélyi szász családban született. Szülei katonának szánták. Az lett. Lovas. A két világháború között díjugratóként meghatározó szerepe volt a magyar lovas életben. 1928-ban részt vett az amszterdami olimpián. Aztán jött a világháború, és jöttek az oroszok.
Előbb öt év hadifogság, majd alighogy hazatért, ’51 nyarán kitelepítették a feleségével együtt Kunszentmártonba. Hiteles emlékező írta le, mit élt át az akkor már 62 éves ember. Keresztes Erzsébetet, a kilencszeres női díjugratóbajnokot is oda száműzték. 1994-es visszaemlékezéseiben így ír Binder Ottóról: „Téglaégetéshez osztották be, háromezer téglát kellett naponta az égetőkemencébe betalicskázni és égetés után kihordani. A gyönge koszt ellenére panasz nélkül végezte az iszonyú munkát, ám a szíve egy nap felmondta a szolgálatot. Ráesett a talicskájára, meghalt.” Így végezte egy magyar királyi vezérőrnagy. Egy rendkívüli sportember.
De hát akkoriban a siker sem adott felmentést.
Az ötvenes évek elején a berlini olimpia bronzérmes díjugratóját, Platthy Józsefet a kisbéri ménes vezetőjének, Rádoki Józsefnek kellett bújtatnia – különben internálják őt is.
Bennem rengeteg a megértés. Tudom, itt voltak az oroszok, a hónuk alól bosszút lihegve bújtak ki a Komintern sötét lelkű ügynökei: Rákosi, Gerő, Révai, Lukács és a többiek. Tudom, hogy gyarmati sorban nemigen volt másra mód, mint arra, ami történt, de ma már nincsenek itt az oroszok. Sötét lelkű ügynökök még vannak, de ők máshonnan kapnak parancsot. A sajtó szabad, volna mód bevallani, mi történt. De nem. Mégsem.
Van néhány baloldali szerző, akit mindig elolvasok. Respektálom munkájuk minőségét, és időnként érteni vélem érveik logikáját is. Az egyikük Pünkösti Árpád.
Nemrég kezembe került interjúkönyve, benne egy beszélgetés a nemrég elhunyt Izinger Pállal. Ő volt az az – igen tehetséges – agrármérnök, aki szétverte a kisbéri ménest. A világhírű kisbéri ménest…
(Javát a háború végén az amerikaiak hajóra rakták – bár innen mindenki vitt lovat. Napóleon első dolga a győri csata után az volt, hogy vágtában hozzáértő lovasokat küldjön Bábolnára, akik majd kiválogatják a ménes javát – szerencsére a lovakat időben Mezőhegyesre menekítették. Az első nagy háború idején a románok és a szlovákok, a második után a németek, az oroszok, majd ismét a románok vittek egész méneseket – ki gondolt arra, hogy a legnagyobb pusztítást maguk a „magyarok” okozzák majd hamarosan?)
Olvastam Pünkösti Árpád interjúját, és vártam a kérdést, amely emlékeztet majd arra, mi történt Kisbéren. Nem volt ilyen kérdés. Mintha Izingernek semmi köze nem lett volna az egészhez.
Nos, így nem megy.
Így – a múlt bevallása nélkül – semmire nem jutunk, Árpád. Te mindmáig tagja vagy a Magyarország Felfedezése sorozat kuratóriumának. Ki tudná jobban náladnál, hogy az elhallgatás, a maszatolás előbb-utóbb visszaüt. (Sok más mellett ennek itták meg a levét a szocialisták idén áprilisban.)
Az emlékezők itt élnek köztünk. És előbb-utóbb minden kiderül.
A Binder Ottó ellen vétkezők neve is.
Az ő vétküknél csak a felejtés lehetne nagyobb.

Május 31., hétfő
A dél-afrikai világbajnokságra készül a futballvilág. A legjobb csapatok előkészületi meccseket játszanak. Olyan ellenfelet keresnek, amely nem jutott el a fináléba, csak kívülről nyalogathatja a mézesüveget. A mieink ilyenek, ezért érkezett Pestre a németek válogatottja. Érdekes meccset látott, aki látta.
A németek kifutottak a pályára, a magyarok meg kikocogtak. Kilencven percen át így maradt. Ott futás, itt kocogás. Ezzel arányosan alakult az eredmény is. A németek három gólt rúgtak, a magyarok egyet sem. Mégsem az eredmény borzasztotta el a nézőt, hanem a látvány. Mintha a vendégek egy másik sportágat műveltek volna. Nem kockáztatok túl sokat, ha kijelentem: férfi kajakosaink nagyobb ellenállást tanúsítottak volna ennél a falábú és fafejű bandériumnál.
Nem véletlenül emlegetem a kajakosokat. A győzedelmes lapátolásnak, mert ők tényleg tudnak győzni, egyik feltétele a futás. És ez az, amiért én ezt az egészet nem értem.
Apám testnevelő tanár volt, sok mindent láttam, s rám ragadt ez-az, amit a szakmájából tudni lehetett. Az egyik legegyszerűbb tétel így hangzott: futni meg lehet tanulni. Egyvalamit kell tenni ennek érdekében: futni. És sokat. Néha szenvedve. De egy idő után megy. Ha akarja valaki, hogy menjen.
A mi futballistáink nagy része csak inasa a labdarúgás művészetének, s én hajlandó vagyok tudomásul venni, hogy nem rúghat mindenki ballal úgy, mint Puskás rúgott, és nem döntögetheti cseleivel a védőket jobbra-balra, mint Albert tette. Ezekre születni kell. De futni – az ég szerelmére! – bárki megtanulhat.
Idehoztak pár éve nagy pénzért egy holland embert, kalapáljon végre össze egy rendes magyar válogatottat. Képtelen rá. És miért? Mert sorra berak a csapatba olyanokat, akik nem tudnak futni. Miért nem hagyja ki őket? Hogy akkor nem tud majd kiállítani tizenegy embert? És? Legalább kiderül, hogy szemfényvesztés az egész magyar futball. A világlapokban megjelenik majd: a magyarok öltözőjében heten kezdtek vetkőzni. Ennyi kapott meghívót. A többi nem ütötte meg a mértéket. Mert nem tudnak futni.
Legalább egyszer odafigyelnének ránk.
Hogy röhögni fognak? A közönynél az is jobb.
A meccsre – csak úgy mellékesen – tízezer ember volt kíváncsi. A sok szerencsétlen…

Június 1., kedd
Azt mondják, ez a nyár első napja. Biztosan tréfálnak. Megállás nélkül ömlik az eső. A hőmérő 10 fokot mutat. Begyújtottam a kályhába.

Június 3., csütörtök
A könyv mindent befogad. Tolsztojt ugyanúgy, mint Lőwy Árpádot, és a szerelmes verseket is hasonló közönnyel kínálja lapjain, mint a pusztító vegyi képleteket.
A könyv nem tehet semmiről. Arra kell ügyelni, aki kézbe veszi. Olvasója a veszélyes, ezért volt tévedés az írót elítélni. Pedig ítélték serényen: kit tömlöcre, kit száműzetésre, vagy olyan halálra, amelyért a felelősséget egy vadkanra kenték.
Az író ugyanazt gondolta, mint a világban sokan, ám ő le is írta, mit lát, s mi a véleménye rólam, rólad, rólunk s főleg azokról, akik sosem viselték el, ha másként vélekednek róluk, mint ahogyan ők szeretnének. Ebből számos baj adódott: Voltaire, Szolzsenyicin vagy éppen Szőcs Géza bajai.
A cinikusok odavethetnék: miért hangoskodtak? Miért szolgáltatták ki magukat?
Egy illúzió miatt, kedves cinikusok, melyet az a hit táplál, hogy olvasóját az író nem hagyhatja magára. Akkor se, ha belepusztul.
És az olvasó? Ő magára hagyhatja az írót?
Erre már nehezebb a válasz, mert az olvasót nem ismerjük. Véleménye titokban marad. S nem csak a véleménye. Ő maga is, hiszen névtelen és arctalan, bújócskát játszhat bárkivel.
Eszerint az olvasó sosem lepleződhet le? Dehogynem. Ha rajta akarjuk kapni, nyissuk ki a könyvet, hisz az, mint tudjuk, mindent befogad. Nem csupán a pompás novellákat vagy a matematika titkait. Azokét is, akik belerejtik szentképeiket, szerelmes leveleiket vagy orvosi leleteiket.
Szegeden, a Somogyi-könyvtárban pár hete kiállították, mit hagytak az olvasók a kölcsönzött könyvekben. Mi derült ki? Hogy a könyvben talált dolgok: kincsek. A szellemi archeológia leletei. Nem halott – nagyon is élő leletei.
Tudom, hogy így van, egy időben gyűjtöttem őket. Antikvár könyvekből pottyantak ki a névjegyek, a fényképek, a levelek, egy pártszeminárium résztvevőinek aláírása, sőt egy Csehov-kötetben pénzt is találtam – sok mindent elárultak a múlt efféle „titkai”. És bizony volt köztük olyan is, amelyik bajt hozhatott volna az olvasóra.
Most, hogy a könyvhét kínálatában (s a Napkút Kiadó Vörösmarty téri sátrában) ott lesz az újdonságok közt az én munkám is, elgondolkoztat: hozhat vajon bajt valakire, ami benne található? Az a szellemi adalék, melyet alkimistaként kevertem a mondatokba, másfelől amit az olvasó rejt majd a lapok közé holnap vagy holnapután…
Így vagy úgy, a jó könyv mindig titkok hordozója volt, és az is marad. Ezért sem hiszek a vészmadaraknak. Évtizedek óta károgják, hogy a könyvnek vége, jövőjét megpecsételi a számítógép. Buta prófécia. Éppolyan, mint hajdan az, hogy a fényképezés el fogja intézni a festészetet. Mi lett a vége? Szépen egymáshoz igazodtak.
Mert minden, ami érték, megtalálja a maga helyét. S ami nem, az keresi. Ettől izgalmas, ettől gyönyörű a világ.