Londoni szókimondás

Ha egy hosszú időn át hatalmon levő kormány pénzügyi ingoványba vezeti az országot és bukásakor ezt hagyja örökül az újonnan hatalomba került egykori ellenzéknek, amely éveken át korholta esztelen tékozlása miatt, akkor magától értetődő, hogy az új kormány hangosan bizonygatja a rá maradt slamasztika mértékét. Ez történik ma Nagy-Britanniában is.

Mindig akad tanácsadó, aki emlékezteti az új kormányt, hogy vége a választási hadjáratnak, ne tessék ország-világ előtt teregetni a haza szennyesét, mert végül majd még hitelünket vesztjük. Csakhogy a hitelvesztés Nagy-Britanniában már megtörtént. Amikor a görög, ír, spanyol és portugál bajok hatására az euró mélyrepülésbe kezdett, egy brit konzervatív kommentátor rámutatott, egyetlen nemzetközileg számon tartott valutának sikerült értéket veszíteni az euróval szemben: az angol fontnak.
A Cameron-kormány azzal védekezik, hogy ellenzékben nem látott bele az államkasszába. Ha igaz, ha nem, Goerge Osborne, az új pénzügyminiszter azzal a meglepő felszólítással fordult a hét végén a közvéleményhez, nyújtsanak be javaslatokat, hogyan spórolhat a kormány nagyon gyorsan körülbelül 70 milliárd fontot, mert ennyivel kéne csökkenteni az előző kormány által felhalmozott közel 180 milliárdos államadósságot, különben a kamatok felemésztik a takarékossági rendszabályok eredményét. A brit konzervatív The Timesban egy nemzetközi tekintélyű közgazdasági publicista korholja a kormányt, amiért eltúlozza az ország gazdasági bajait. Szerinte Nagy-Britannia a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években is volt már ekkora deficitben. Ha ez igaz, akkor vagy a Callaghan-, Thatcher- és Major-kormány volt nagyon ügyes, vagy a brit sajtó nagyon ügyetlen. Anynyi bizonyos, hogy a jelenlegi adósságot legalább egy, de lehet, hogy két új brit nemzedék fogja visszafizetni, éppúgy, mint ahogyan a nagy nemzetközi hitelöszszeomlás előtti években brit házaspárok fél évszázadra vettek fel évi jövedelmük tíz-hússzorosának megfelelő jelzálogkölcsönt.
Osborne tervével az a baj, hogy egymástól eltérő érdekek ütköznek a társadalomban. Az adóteher növelése elkerülhetetlen, de aki szegényebb, azt az áfaemelés sújtja jobban, aki módosabb, azt a nagyobb kereseti adó. Fiatal szülők a gyermeksegélyt féltik, az öregek az ingyen autóbuszbérletet. Mindenki félti a nyugdíját, és már az is aggasztja az embereket, hogy a brit nyugdíjpénztárak összbefektetésének egyhatoda az amerikai partok előtt pórul járt BP részvényeiben fekszik. Az egészségügyi szolgálat sérthetetlenségéről David Cameron annyit beszélt a választási hadjárat alatt, és a szolgálat minden fogyatékosságával együtt annyira nemzeti kincsnek számít, hogy például ahhoz nem lehet hozzányúlni. Amit az önkormányzatoknak nyújtott támogatás csökkentésén megtakarít a kormány, az tüstént teljes egészében áthárul a lakosságra – tehát mindenkinek árt, aki saját ingatlanában vagy albérletben lakik. A közoktatásra fordított összeg csökkentése éppúgy árt az ország jövőjének, mint az adósságtörlesztés halogatása. George Osborne tehát sok tanácsra számíthat, de egyetértésre nem.