Magyarország telefonál

Vén bútordarabnak hat a barnaköpenyes, feltehetőleg csiriz- és izzadságszagú, csoszogi férfi a nevenincs kórház ambuláns rendelésén. Hóna alá csapott szennyessel vagy tisztára mosott, fertőtlenítőtől illatozó ruhával tűnik fel épp, időnként megpróbál telefonálni szinte rutinszerű sikertelenséggel a jobb sarokba szerelt nyilvános állomásról. Kaszás Gergő érzéki benyomásokból erős hangulatot teremt a reménytelen kinézetű figura köré. Nem más ő tehát, mint a mobiltelefonosok boldogan összekacsintó világából egyszer s mindenkorra kirekesztett pária, akinek ráadásul mobilt sem sikerül lopnia. Az erre tett tétova kísérlet percek alatt összeomlik, s marad az örök pancser megszégyenülése az egri színház telefonos darabjában.
Az először a rendelőben feltűnő hatalmas többség viszont állhatatosan telefonál. A szürke életből vett, parodisztikussá tupírozott mindennapi esetek dinamikus pergéssel lepik el szép egymásutánban a színt. Láthatunk a készüléket kezelni képtelen, meglehetősen sarkos tulajdonságokkal felruházott vidéki nénit, egymással, erőltetett egyértelműséggel méteres távolságról beszélő szerelmespárt, szextelefonos szolgáltatást nyújtó nőt, pletykamagazint faló, táskáját a csengés helyét kutatva kiborító Barbie babát, s egyéb – tegyük hozzá – a szerzők részéről nem túl nagy fantáziára, legalábbis nem óriási lelki-szellemi erőlködésre valló, saját miniatűr szertartását végző karaktert.
Mindenki minden napszakban mindenütt telefonál, ebből pedig érdekes, mi több, általában nevettető helyzetek adódnak. Ennyi lenne az esszenciája az egriek mobilrevüjének, ami igen sovány tápláléknak tűnik. A néző persze, hogy az ilyenkor szokásos kliséket soroljuk, „veszi a lapot”, azt is mondhatnánk, „ráismer a mindennapokra”, sőt „képes azt kikacagni, s benne félig tudatosan saját magát is”. Eredmény ez, ha kissé olcsón megszerzett is.
A némileg pejoratív „bunkofon” szavunk kiveszése egyébként jól mutatja azt a folyamatos áthangolódást, amelynek eredményeként a magyar társadalom a megvetés, a gyanakvó érdeklődés, az őszinte kíváncsiság és a vágyakozás az újat fogadó kötelező etapjain végighaladva eljutott a telefonjával szimbiózisban élő mintapolgár ideájáig. Az elővigyázatosabbak régen két tollat, manapság két telefont hordanak maguknál, ha bármi nem várt szerencsétlenség történik, továbbra is tarthassák a kapcsolatot a biztonságot jelentő külvilággal. A nagyszabású átalakulás persze nem lezárt folyamat. Ha nem tör ki a világvége vagy a világháború, néhány éven belül általánossá válik a telefont a számítógéppel és az internettel ötvöző, kényelmesen kézben tartható készülék is, amelynek vegyes társadalomformáló hatásai is megérnének egy misét.
Ezt a fajta horizontális gondolkodást, s az erre épülő ívet hiányoltuk alapvetően az előadásból. A karakterek szórakoztató hitelessége, a színvonalas játék lendületet ad a darabnak. Hiába azonban a színészek iparkodása, ha szavaik konganak, „mint zengő érc és pengő cimbalom”.
(Csörgess meg! Egri Gárdonyi Géza Színház. Rendező: Máté Gábor.)