Május

Szigethy Gábor színháztörténészt látogatom meg annak apropójául, hogy most tartják ötvenéves érettségi találkozójukat, és az alkalom előhív egy folyóiratot, amely néhány kamasz ötleteként a forradalom utáni hónapokban, 1957 tavaszán született. Egy iskolai folyóirat lapjai villannak fel, amelynek írói és szerkesztői a gondolat és a vélemény szabadságában hittek a baljóslatú években. Akik átélték 1956-ot, tudják, hogy ezek a fiúk nem voltak hősök, de őrt állók igen egy patinás gimnázium falai között.

Kikészítve sorakoznak az asztalon e lap első számai. Az elsárgult, vékony papírlapokon diákok versei, cikkei, kritikái olvashatók, közben egy-egy szép tájkép, utcarészlet látszik. Már töredezik a borítón a pauszpapír, de a bársonyzsinór még összetartja az oldalakat. Elég csak egy helyütt kinyitni a példányokat, fél évszázad távlatából is elevenek a gondolatok. Például Papp Zoltán József Attila emlékének szentelt sorai. A diák költőt a sír látványa késztette arra, hogy nyolcrészes költemény megírásába fogjon: „És meghalt véresen, észrevétlenül, / hogy újra kezdjen élni majd tovább, / hogy folytassa, vagy kezdje a harcot, / hogy felrázza az avult Iskolát, / s versén a Tanárok megütközzenek, / míg új mondatot tanul a Diák!”
– Minő légkör uralkodott a levert forradalom után a József Attila Gimnáziumban, és milyen bölcsőben született a folyóirat? – kérdezem Szigethy Gábort, az egyik egykori szerkesztőt.
– Sokféle hatás ért bennünket, 15 éves kamaszokat 1956–57-ben, nem függetlenül attól, hogy egyénileg is különbözőek voltunk, otthonról sem azonos motivációval indultunk a világba. De belezuhantunk egy helyzetbe, amelyben – éreztük – minden másképpen volt, mint ahogy lennie kellett volna. Például ’56 őszén kedvem ellenére orosz tagozatra osztottak be, aztán ’57 januárjában megszűnt az orosz nyelv oktatása, fél évig angolul tanultunk, majd szeptembertől megint kötelező lett az orosz, és megszűnt az angol. Nagyszerű énektanárunk, Domokos Pál Péter, a csángó magyar zene európai rangú kutatója száműzetését töltötte a József Attila Gimnáziumban. Mi tudtuk ezt, és csodáltuk a nagy tudású, bölcs embert. A Himnuszt és a Szózatot tanította nekünk, az összes versszakot, s amikor már elég jól ment a közös éneklés, az óra végén megjegyezte: „Rossz itt a levegő, fiúk, nyissátok ki az ablakokat!” 1957 márciusában nyitott ablakok mellett harsogtuk a Szózatot és a Himnuszt. Vagy: 1957. február 4-én a forradalom eltiprásának napjára, november 4-re emlékezve néhányan megszerveztük, hogy az I/C osztály ezen a napon gyászszalaggal menjen az iskolába. Nagyanyámmal kettesben éltünk, emlékszem, megkértem, varrjon néhány karszalagot, jusson a feledékenyeknek is. Amikor reggel negyed nyolckor indultam a Fadrusz utcából a szemben lévő iskolába, már ott állt a házunk előtt áldott emlékű osztályfőnöknőm, Kovács Lászlóné – úgy emlékszem, fia a harcok során esett el –, és várt rám. Vállamra tette a kezét, és azt mondta: „Kisfiam, ne csináljátok!” Megértettem: rettenetesen féltett minket, mert ha mi karszalaggal megyünk be a gimnáziumba, akkor néhányunkat biztosan kirúgnak Budapest összes középiskolájából. Ilyen volt a politikai és lelki háttere a folyóirat születésének.
– Kinek az ötlete volt? Egyáltalán létezett-e középiskolás folyóirat 1949 után?
– Arra már nem emlékszem, kié volt az alapötlet. Többen voltunk, akartunk valamit csinálni. Papp Zoli verseket írt, én író szerettem volna lenni és színházi rendező, Bencze Gyuri filozófusnak készült. Iskolai vagy osztályújságot sokan szerkesztettek a két világháború között – később került kezembe például a remek színész, Szendrő József által „főszerkesztett” diákújság –, de 1956 előtt nem valószínű, hogy ilyenfajta kezdeményezés létrejöhetett. Úgy tudom, mi voltunk az elsők, akik önállóan lapot alapítottunk és szerkesztettünk.
– Miért lett a folyóirat neve Május?
– Ady Endre A május: szabad című verse volt az ihletőnk. Valamikor februárban szavalóversenyt hirdettek hazánk felszabadulásának tiszteletére, és én a Rohanunk a forradalomba című Ady-verset szerettem volna elmondani. Osztályfőnöknőnk arra kért, válasszak más verset. Akkor kitaláltam, legyen az Új tavaszi sereg-szemle. Rengeteg információnk volt a világról, de áttekinthetetlen volt körülöttünk minden. Tudtuk, hogy nyíltan politikai véleményt nyilvánítani nem lehet, de volt véleményünk, bár természetesen ködös, zavaros, kiérlelhetetlen. Én például naivul azt hittem, hogy márciusban újrakezdjük, mármint a forradalmat. Bölcs nagyanyám hűtötte le bennem a lelkesedést. Ő magyarázta el, hogy parittyával nem lehet tankokra támadni.
– Mikor jelent meg az első szám?
– Ezerkilencszázötvenhét májusában, aztán júniusban és szeptemberben. Harmadikos korunkig jelent meg az újság folyamatosan, de rendszertelenül.
– Milyen volt a fogadtatás a tanárok részéről?
– A Május a diákok irodalmi, művészeti folyóirata volt. Nem engedélyezték volna, ha a legkisebb mértékben is politizálunk. De Heltai Jenőre emlékeztünk halálakor, arra az íróra, aki a szocializmus számára nem létezett, mert elfogadhatatlan bulvárszerzőnek tartották – és mi megsirattuk. Szabó Lőrinc a Rákosi-korszakban fekete bárány volt, és mi nagy cikket szenteltünk neki. Babitsra emlékező versét közöltük – és tudtuk, hogy Babits Mihály persona non grata a marxista irodalomtudomány és a kommunista pártállam számára. Kamaszok voltunk, és olyan írókra hivatkoztunk, akiket a hivatalos politika nem csupán mellőzött, de többé-kevésbé tiltott is.
– Az egyik számban olvasható Várady Szabolcs Zenehallgatás közben című verse, amely Beethoven Egmont-nyitányáról íródott, és arról szól, hogy egyszer úgyis eljön a szabadság, és ki fog törni a vihar. A vers utolsó három sora így hangzik: „Nem! Még él a parázs, még izzik, csak a vad fájás / dermesztette halálba, de éledez újra, csikordul / a fog s már feltörnek a hangok! Az égbe rohannak!”
– A mi generációnk számára az Egmont-nyitány halálunkig 1956 lázait, álmait, szabadságvágyát idézi meg. S amikor Várady Szabolcs ezt a verset írta, mindannyian éreztük, tudtuk, átéltük, miről szól a vers. Nem politizáltunk, de a Május minden száma pontosan tükrözte, mit gondolunk arról a világról, amelyet Kádár János és a szovjet tankok ránk kényszerítettek. Más kérdés, ha ma elolvasom, amit a Pilinszky János által szerkesztett Mai francia költők című kötetről írtam, megborzadok, milyen gyermeteg módon fogalmaztam a szürrealizmusról. De a szürrealizmusról írtam, a modern francia költőkről és nem a hazánkban mindenki számára kötelező szocialista realizmusról. És közöltük Bertolt Brecht írását – Az igazság megírásának öt nehézsége –, amely önmagában is politikai tettként hatott.
– Honnak szerezték meg a Brecht-szöveget?
– Magyarul a Nagyvilág 1956 októberében, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első számában volt olvasható. Erre az összefüggésre ma már csak kevesen emlékeznek, de akkor mindenki számára egyértelmű utalás volt. Talán némely tanárunk is éppen ezt az okosan megnyilvánuló szabadságvágyat, szabadságszeretetet kedvelte, pártolta újságcsináló lelkesedésünkben. Biztos, hogy osztályfőnökünk harcolt azért, hogy megjelenhessen a lap. 1957-ben nem volt könnyű elfogadtatni azt, hogy diákok önállóan gondolkodnak. Mi nem a KISZ újságja voltunk, nem volt tanári irányításunk, mi mindent magunk találtunk ki és magunk csináltunk. Később már nem is csak a saját osztályunk tagjai írtak a lapba. Jeligés pályázatokat hirdettünk, és a Május valamiféle szellemi pezsgés volt abban a korszakban, amikor az emberek többnyire bénultan élték át, hogy 1956 októberének boldog két hete után most a proletárdiktatúra súlya alatt nyög az ország. Mi folyton vitatkoztunk, terveztünk, írtunk, és égtünk a vágytól, hogy valami rendkívülien nagyszerű dolgot csináljunk. Például versesköteteket adtunk ki: a Május kiadásában jelent meg Papp Zoltán, László András és Várady Szabolcs első önálló kötete.
– Érdekelne, hogy a szerkesztőbizottság tagjai mire vitték.
– Papp Zoliból Sumonyi Papp Zoltán néven rangos költő vált, Várady Szabolcsból szintúgy. László András – akinek sok versét közöltük, bár bonyolult, pesszimista, metafizikus világképe már akkor rengeteg vitát kavart – a keleti tudományok tudósa lett. Bencze György komoly rangú filozófusi pályát futott be, sajnos ő már nincs közöttünk. A Májusban képzőművészeti írásokat közlő Korányi Laciból kosárlabdabajnok és kiváló belgyógyász lett.
– És Szigethy Gábor útja merre vezetett?
– Mindig gondban vagyok, amikor fel kell tüntetni a foglalkozásomat. Ami biztos: egyetemi tanár voltam, tanítottam egész életemben, de közben időnként főállású színházi rendező, szabadúszó tévérendező. Most nyugdíjasként a Győri Nemzeti Színház művészeti tanácsadója és rendezője vagyok. Az általam szerkesztett, írt Gondolkodó Magyarok sorozat ötvenhat kötetét tartom életem fő művének, és boldog vagyok, ha olvasók visszajelzéseiből arról értesülök, hogy könyveimmel örömet tudtam szerezni néhány embernek.
– Milyen szemmel tekint vissza a Májusra? Egyik tanáruk azt tanácsolta az ötvenedik érettségi találkozóra készülőknek: legyenek büszkék erre a folyóiratra.
– Értékükön kell kezelni a dolgokat. Az 1956 árnyéka című könyvemben próbáltam megfogalmazni azt, hogy mi, kamaszok 1956-ban irtózatos sokkot éltünk át. Emlékszem, november elején jártam az utcákat, és az egész város mosolygott, mert mindenki hitt abban, hogy most valóban megújul a világ. Aztán jött november 4-e és az azt követő évek, és megtanultuk, hogy ha életben akarunk maradni, alkalmazkodni kell. Sok mindent jól láttunk, sok mindent tévesen, de azt tudtuk: életben akarunk maradni, és elhatároztuk: nem hagyjuk magunkat. S mert kamaszok voltunk, az előttünk járó generáció keserűsége nélkül mi dühösen akartunk változtatni a világon. Nem tudtunk, de legalább megpróbáltuk. Hittünk a feltámadásban, és folyóiratot szerkesztettünk, mert Szabó Lőrinc, Babits Mihály, József Attila, Ady Endre volt a példa, hogy bármilyen mocskos a világ, lehet tisztességesen élni, és kötelező becsületesnek maradni. Meg akartuk érteni a világot, és megtanultuk – épp a közös munka, a Május szerkesztése közben –, hogy a legfontosabb, vállalva a következményeket, megőrizni gondolkodásunk önállóságát, személyiségünk szabadságát. Korányi Laci másik osztályba került, én másik iskolába, László András sem a József Attila Gimnáziumban érettségizett, de a népi demokratikus proletárdiktatúra egy idő után eltűnt a történelem süllyesztőjében, mi pedig élünk, és van mire visszanéznünk.