MI A MAGYAR?

Egy napon éppen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lócán tisztelendő Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugyeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű kollégája családi köréhez.
Még akkoriban sem Csetnek, sem Kóspallag nem bírt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, aki füstöt iszik, és bort nem iszik, minélfogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az újabb kori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.
Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó úrnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak. Ha jött egy szép csendesen ballagva az utcán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott, s folyvást rá sem tekintett azokra, akiknek köszönt: ez pápista volt.
Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két úrnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.
Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját, s hosszú hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta, és kezet nem csókolt.
Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: „szerencsés jó napot kívánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!”, az minden kétségen kívül kálvinista volt, s csak azért kiáltotta oly világosan: „kegyelmednek, Magyari László uramnak”, nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.
A két úr nevetett rajta eleget.
– A kegyelmed hívei kevésbé toleránsak az enyimeknél – szólt a pópa.
– A nyakukban van a hiba.
Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza ne utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége sem volt is rá, mert különben kikiáltották kevélynek.
Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.
– Ehen hoztam egy kis szilvaízt nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.
– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.
Az asszony visszajön.
– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgyse használ, de még a tengeri és a fuszulyka felveheti magát.
– No, majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.
Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépes mézet.
– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopnivalót.
Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.
– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap az úton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.
Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.
– Már, édes lelkem, azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahhoz egy hétre szívesen engedek a kegyelmed kívánatának.
(Jókai Mór: Török világ Magyarországon, 1853)