Arról fogják emlegetni, hogy olyan vezetői többé nem szabad, hogy legyenek ennek az országnak, amilyenek akkor voltak? Vagy arról, hogy a mélyponton, akkoriban fordult meg bennünk sok minden, s kezdtük magunkból kicsíráztatni a reményt?
Végh Alpár Sándor a könyvhétre megjelent kötete a szécsényi gyermekgyilkossággal kezdődik és a József Attila születésnapján, egyben a költészet napján pöszén szavaló Hiller Istvánnal. A gyűjtemény azután Madaras József magányos halálával zárul, meg azzal, hogy a naplószerző ezt írja: „Nem szeretem a költészet napját, rátehénkedett a politika.” Hiller pösze versmondása megint eszébe jut, de Csokonai jobban fáj neki. Az, hogy Petőfi, Arany, Ady halott mestere nem kap igazságot a magyar irodalomtörténettől. (Éppen erre az évre teszem, hogy több magyar költő tollán minden közvetlen előzmény nélkül feléled a gáláns [neo] rokokó költészet, de az tény, hogy az irodalomtörténészek ettől még azóta sem üvöltik kórusban Csokonai nevét, talán észre sem veszik, amit Végh Alpár vagy más körön kívüli rég észrevett.)
A fentiekkel jól jellemezhető a köznapló mint műfaj. A napló ugye, amely általában intim, vallomásos, gyakran érzelemgazdag szöveg, saját használatra készül. Aztán mégis „köz” lesz belőle, kikerül a nagy nyilvánosság elé. A magányosan, a kertes házi reggelek békességében megírt mondatok pedig átértékelődnek, kiterjednek, kezdenek az olvasó, sőt a mai magyar társadalom lelkére is vonatkozni. Hiszen hát nem egyedül Végh Alpárnak fáj a magyar irodalom helyzete, nem csak az ő története az, ahogy Madarast végül magára hagyta szinte mindenki a bajban. Nem csak a szerző látja más perspektívából a politikusokat, a politikai és gazdasági eseményeket, mint ahogy a különféle híradók, hírműsorok láttatják. Sokan, sokan, sokan. Vagy legalábbis szeretnék legalább olykor friss szemmel nézni kifelé-befelé egyaránt.
Végh Alpár olvasótábora jelentős, sokan szeretik, olvassák a köznaplót, de megkockáztatom, hogy sokkal izgalmasabb lesz még több idő elmúltával, nem csupán pár év távlatából megnézni, hogyan rögzít a köznapló egy korszakot, hogyan nőnek hatalmasra vagy éppen zsugorodnak a megrajzolt portrék és másfajta képek, mennyire őrzi a köznapló a korszak hangulatát, hangsúlyait, szellemi-lelki tájékozódásra való igényét. Tud-e majd segíteni azoknak, akik késő korokban szeretnék megérteni, kik voltunk, milyenek voltunk, hogyan éltünk. Hogyan próbáltunk belső rendet vágni egy kiszámíthatatlan, drámákkal teli időszakban.
(Végh Alpár Sándor: Köznapló 2. – AMA Könyvek –, 2010., 346 oldal, ármegjelölés nélkül.)
origo.hu
Több forrás jut jövőre a nemzetbiztonsági szolgálatokra
