Niemeyer, a brazil csoda

Brazília kortárs építészete, regionalizmus – globalizmus címmel látható kiállítás a Kévés Stúdió Galériában. Miért éppen Brazília? – kaphatja fel a fejét az, akinek a hatalmas országról nem annyira az építészet csodái, mint inkább az esőerdők pusztulása, az ősi kultúrák eltűnése jut az eszébe. Miért alapvetően Dél-Amerika? – kérdez vissza Kévés György Kossuth-díjas építész, a kiállítás egyik kurátora, aki úgy véli, mint olyan sok területen, a világ a kortárs építészetet tekintve is kettévált. A csúcsépítészet a legfejlettebb területeken, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában alakult ki, a „többiek” közé pedig Magyarország éppen úgy besorolható, mint Dél-Amerika vagy Ázsia. Ez a rangsorolás igazságtalan, vélik a kiállítás rendezői, akik éppen azt kívánják bizonyítani a tárlattal, hogy magas színvonalú építészetet képviselnek ezek a régiók is, amelyekben a tradíciók és a kortárs törekvések között ma is élő párbeszéd folyik.
A Kévés Stúdió Galéria korábbi kiállításai már évekkel ezelőtt árnyalt képet alakítottak ki a XX. századi, illetve kortárs közép- és dél-amerikai építészetről, bemutatták Mexikó, Peru, Bolívia, Argentína, Chile alkotóit, alkotásait. A magyar építészek jó személyes kapcsolatot alakítottak ki fontos műhelyek képviselőivel, ami nemcsak kiállításcseréket, személyes látogatásokat jelent, hanem közös szakkönyvek megjelentetését is, e műveket a guadalajarai nemzetközi könyvkiállításokon többször is kiállították. A közel tíz éve folyó programból Brazília eddig kimaradt, talán a nyelv, talán a lépték miatt is. Nagy falat a kiállításrendező számára, hiszen igen jelentős modern építészeti hagyományokat képvisel, a nagy generáció tagjai nemzetközi szinten is kimagasló eredményeket értek el, mindaddig, amíg a katonai junta át nem vette a hatalmat az országban. Az újabb, ezúttal kedvező nagy változást a politikai változásokkal párhuzamos gazdasági fellendülés jelentette, amelynek nyilván nagy szerepe volt abban, hogy az országnak ítélték oda az 2014-es nyári olimpiai játékok megrendézésének a jogát. Ez viszont – különösen fontos tanulság abban az országban, ahol a politika megakadályozta a világkiállítás megrendezését – óriási feladatokat jelent az építészet, az újabb építészgenerációk számára is, miközben annak a csodának is tanúi lehetünk, hogy a legnagyobb klasszikus modern építész, Oscar Niemeyer nemcsak él, de 104 éves korában is intenzíven dolgozik. Ahogyan azt a munkásságának szentelt korábbi kiállítás is érzékeltette, a minimal art jegyében formálódó építészete olyan kortalanná teszi műveit, hogy az idő dimenziója szinte érzékelhetetlenné válik az épület szemlélője számára. Ez a jelenség több kortársára is jellemző, aminek az egyik fő oka az lehet, hogy nem az aktuális trendekre figyeltek, nem vesztek el a posztmodern útvesztőiben.
Könnyed, lebegő formák, sok esetben kézi erővel, egyszerű anyagokból emelt épületek, amelyek közül jó néhány példát jelentett a magyar építészet, de az amerikai új brutalizmus számára is. És nemcsak az anyagok, formák, színek miatt, de az épület közösségszervező funkciója szempontjából is számos példamutató alkotás szerepel a tárlaton. Például az a nagy, 50 ezer négyzetméteres alapterületű kulturális központ, amelyet Niemeyer tervezett a spanyolországi Avilés számára, s amelyet a tervek szerint az idén fejeznek be, hogy a következő években egyik fő központja legyen az új generációk kulturális aktivitásának – de a kulturális turizmus vonzó központjává is váljon. A tárlat látványos egysége az az összeállítás, amely a 2014-es olimpiai játékok helyszíneinek fejlesztését mutatja be. Rio de Janeiro leglátványosabb tengerparti részét, a Copacabanát éppen úgy érintik e tervek, mint a világ legfélelmetesebb, 150 ezer néző befogadására képes stadionja, a Maracana környékét. Talán még a bádogvárosokat is felszámolják Rióban az olimpia idejére. Ha utána mégis újraszületnek? Nos ha így lesz, az bizonyosan nem az építészeken múlik.