Állandó fogócska az utakat is átlépő, tébolyult folyóvizekkel – ezzel kellett szembesülnie a a Borsodba érkezőknek. Munkatársaink is többször vizek által ideiglenesen elzárt területekre kerültek. Egy ízben – Bőcsről, ebből a Hernád menti, de már a Sajóhoz közeli falucskából – Szerencsen, Tokajon át Nyíregyházáig kényszerültünk hatalmas kerülőutat tenni, hogy visszatérhessünk Miskolc közelébe. Cikázó autóutunk során azt láttuk: a folyó vagy patak menti települések szinte mindegyike legalább részben víz alatt. Volt, ahol a falu közepén iramodtak ötven-száz méter szélességben a kegyetlen hullámok. A szántóföldeken kevés helyen lehetett eldönteni, belvíz-e vagy árvíz, amiben az – egyébként immár felhőtlen – ég tükröződik hektárok százain át.
Még az egyetlen lehetségesnek látszó irányból, Ongaújfaluról sem tudtunk autóval eljutni a Hernád és a Vadász-patak szorításában fuldokló Ócsanálosra. Egy teherautó platójára azonban felkapaszkodhattunk, de csak saját felelősségre. A fuvaros figyelmeztetőleg mutatott az árokba fordult honvédségi járgányra. Egy víz alá került szakaszon a sodrás siklatta ki. Mi egy kupacnyi vizes sóder tetején utaztunk – sikerrel – a pár száz fős faluba, ahol lassan már nincs mivel megtölteni a homokzsákokat. Márpedig ez a szombat arról szólt, hogy az iménti gátszakadás után – ami által a folyó a külterületeket ellephette – a belső körgát szivárgása miatt már vízben álló házak is megkapják-e a kegyelemdöfést.
Bár Ócsanáloson nincs cigány kisebbség, most a nyomorúságos körgáton ebből az etnikumból is sok fiatalt láttunk. Jászapátiból, Kunhegyesről érkeztek, munkaügyi központok szervezésében adogatták egymásnak a zsákokat. Egy helyi emberrel, Farkas János húsbolti eladóval sétáltunk végig a körgáton, hogy lássuk, mi a helyzet beljebb a faluban. Elöntött kertű házakhoz értünk, majd egy tavacskához, amelynek peremén egy kocsma, egy bolt és egy buszvégállomást jelző tábla.
– Hát ez volt a mi kis faluközpontunk – közölte kísérőnk. – Csak azt nem értjük, hogy két-három napja miért nem raknak ide egy szivattyút sem.
Egy közeli lakó, a nyugdíjas Sami Istvánné nem sok reményt táplált az iránt, hogy vert falú otthona túléli a helyzetet. Az ötvenes éveit taposó Kiss Sándor kertjében a szomszéd elmosott kukoricatárolójának lécei úszkáltak.
Nem hagyják el házukat
Mégse hallgatott itt senki a szombati hangszóró szavára. Ócsanálos lakossága szinte teljes egészében a helyén maradt. Fiatalabbja a gáton, az idősek a házban vagy a ház előtti padon, elszántan és komoran...
– Lehet, hogy hasonló helyzetben én is a vagyontárgyaim mellett maradnék, amíg lehet. Az, hogy a lakosság itt van, számunkra kifejezetten ösztönző – mondta a körgáton elszánt munkát végző készenléti rendőrök vezetője, Kiss Imre ezredes. Ők százan, mellettük katonai rohamlövészek ötven fővel képviseltették magukat.
A szintén Hernád menti Gesztelyre úgy autóztunk el Onga felől, hogy tudtuk, visszatérés a 37-es úton nincs, mert nagy darabon elnyelte a vízfolyás. Gesztelyen egy kisebb településrészt védő homokzsákvédfal szakadt át akkoriban; négy ház összeomlott, egy megdőlt. A tét immár a falu nagyobb, központibb része volt. Nemcsak azért, mert a Hernád 5,2 méteres mélységgel épp akkor döntötte meg a korábbi rekordot.
– Képtelenség, hogy nekünk csak olyan gátunk van, ami a szántóföldeket védi, nem a falut – rázta fejét Hompoth Imre gesztelyi polgármester. Csak az ő magyarázatával láthattuk meg, hogy a tengeráradatban hol is lehet a folyómeder és hol az ötvenes évekbeli gát. Nos: a Hernád medrének a túlsó, nem pedig a falu felőli oldalán.
Kettévágott falu
Bőcsön csak keveset tartózkodtunk; ott egyenesen kettévágta a Hernád a falut. Egy polgárőr kérésére a Sajólád felőli oldalra tekintettünk. „Idilli” kép: helyi cigányok egy csoportja védekezés helyett egy hosszú nyelű, hatalmas hálóval gyakorolta az orvhalászatot. Hernádnémetin átautózva ilyen bolti feliratot láttunk, egy furcsa, szezonális konjunktúra jeleként: „Esőkabát, gumicsizma érkezett!”
Hihetetlen, de Sajóecsegen nincs gát. Pedig a szűk Borsodi-medencében, végzetesen közel a Sajó és a Bódva-patak összefolyásához található ez a falu – a múlt hét vége egyik legdrámaibb küzdelmének helyszíne. Az Állomás utca elején emberekkel zsúfolt homokzsáktöltő-bázis. Száz méterrel beljebb az utcát már víz borította. Ahol még gumicsizmával megjárható volt a szennyes áradat, a kerítése előtt álldogáló nyolcvanhárom éves Papszász Józsefhez odalépett egy rendőr. Az öreg értésére adta, hogy nem kívánja elhagyni házát, és aláírta a papírt, hogy saját felelősségére marad az életveszélyes helyen. Kertjét még védi a kerítése magas kőalapja. Csakhogy a Sajó így is felnyomta a talajvizet a fúrt kútból és az emésztőből.
– Hogyan viseli ezt a helyzetet? – kérdeztük, miután megmutatta elpusztult veteményét, fürdővé vált pincéjét. A hajdani egyéni gazda, aki csak a Kádár-kor kíméletlen mezőgazdasági adói idején hagyott fel a paraszti élettel, derűs hangon lép túl fájdalmán:
– Ismerem én a nehéz időket, a Rákosi-rendszerben az utolsó szem búzánk is a terménybeszolgáltatásra ment!
Lemezlovas a gátakon
Egy univerzális földmunkagép kezelője, Simkó Zoltán felvett a járgányára, hogy meglássam az utcának azt a szakaszát, ahol több száz méter szélességben hömpölyög az ár. A segítők – a büntetés-végrehajtástól kivezényeltektől az önkéntesekig – az ottani védművet igyekeztek megerősíteni. Tovább nem merészkedhettünk: sofőröm kilenc és fél tonnás gépét is arrébb tudta már tenni a sodrás. Egy érkező homokrakodó gép kotrókanalában komor arcú emberek szorongtak. Ők az Ecsegről kitelepített kétszáz lakosból egy „fürt”. A kanálban utazók átszálltak egy Chevrolet KI 30-as, kiszolgált amerikai katonai jármű rakterébe. Gácsi Attila „Pilóta”, 31 éves miskolci egyetemi diszkós vezette hobbi járművét. Fülkéjébe kéredzkedve megtudtuk: öt napja itt van, egy-két órát ha aludt. Azóta hordozza egyik felől a homokzsákokat, másik felől az embereket.
origo.hu
Szelektív a balliberálisok emlékezete, pedig az ukrán kémmel szelfiztek
