Az Olimpiai Csarnokban éppen húsz évvel ezelőtt nyílt meg az MDF III. országos gyűlése. „Tisztában vagyunk a felelősség nagyságával s a bukás lehetőségével is” – mondta Antall József pártelnök-kormányfő, aki akkor már világosan látta: az új kormánynak rendkívül szűk mozgástere lesz. Megemlékezett a trianoni békediktátum hetvenedik évfordulójáról, ekkor hangzott el sokszor kiforgatott híres kijelentése is, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének érzi magát.
A paprikás hangulatú tanácskozáson többen az elnökség újraválasztását, az elnöki és a miniszterelnöki tisztség szétválasztását is napirendre szerették volna vetetni. A küldöttek az április végén kötött MDF–SZDSZ megállapodás, közismertebb nevén a paktum miatt voltak elsősorban fölháborodva. Antall megvédte az „ősellenséggel” kötött szerződést, kijelentve, hogy az MDF elnöksége jóváhagyta, de ő személy szerint is vállalja érte a politikai és erkölcsi felelősséget. Aztán röviden összefoglalta a megállapodás lényegét: a tárgyalásokat, a paktumot meg kellett kötni, enélkül ugyanis a kétharmados törvények nagy száma miatt gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált volna az ország. (Az MDF–FKGP–KDNP kormánykoalíciója ugyanis nem rendelkezett kétharmados többséggel.) Az SZDSZ-szel kötött kompromisszum jelentősen csökkentette ezeknek a jogszabályoknak a számát, bevezették a konstruktív bizalmatlansági indítványt, amely a végrehajtó hatalmat gyakorlatilag megbuktathatatlanná tette. Az SZDSZ megkapta a köztársasági elnökséget, államfővé Göncz Árpádot választották.
A paktum a mai napig nagy vitákat vált ki, a kor négy fontos közéleti szereplője is részben másként emlékszik megkötésének körülményeire.
– A paktumból ered szinte minden, a későbbiekben bekövetkező rossz dolog, így a privatizáció, a rossz alapszerződések sorozata. A paktumról egyébként utólag értesültem. Az alapítók közül szinte mindanynyian így voltunk ezzel. Antall kötötte néhány maga mellé vett emberrel – idézi fel a múltat Csurka István, aki akkor az MDF elnökségi tagja volt.
– Az utóbbi néhány évben kapott erőre a rosszhiszemű mendemonda: Antall az MDF háta mögött kötötte meg a paktumot – mondja Kulin Ferenc irodalomtörténész, aki szintén elnökségi tag volt. – Antall ilyet nyilván nem tehetett, nem is tett. A választások után az elnökségi ülésen bejelentette, hogy elkerülhetetlen lesz az egyezkedés a szabad demokratákkal, mert vannak lezáratlan ügyek s olyan kérdések, amelyek a kormányzást is érinthetik. Felhatalmazást kért egy tárgyalóbizottság felállítására. Ebben Kónya Imre, Kutrucz Katalin és Salamon László vett részt, s az SZDSZ delegáltjaival (Tölgyessy Péter, Pető Iván, Kis János) ők készítették el a megállapodás tervezetét.
– A kezdeményezés Antalltól indult, aki az MDF elnöksége előtt kijelentette: csak akkor vállalja a kormányfői tisztséget, ha meg tud állapodni az SZDSZ-szel a kétharmados törvények ésszerű szűkítéséről – mondja Kónya Imre, a Magyar Demokrata Fórum egykori frakcióvezetője. – Egyébként csak az SZDSZ jöhetett számításba, hiszen a két pártnak együtt megvolt az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmada. A szabad demokratáknak ezzel komoly ellenzéki pozíciókat kellett feladniuk. Ennek ellentételezése volt, hogy az MDF Göncz Árpádot elfogadta köztársasági elnöknek. Fontos tudni: nem arról volt szó, hogy az SZDSZ megkapta a köztársasági elnöki pozíciót, Antall ezt kifejezetten Göncz Árpádnak ajánlotta fel. Jó kapcsolatban volt vele még a múltból. Úgy gondolta, addigi pályafutása is alkalmassá teszi őt az államfői méltóságra: Göncz régi kisgazda, Kovács Béla titkára volt, s ötvenhat után több évet börtönben ült. Más kérdés, hogy későbbi tevékenysége ezt a bizalmat nem igazolta. A méltatlanul sokat szidott paktum egyébként akkor lett volna elkerülhető, ha nagykoalíciót kötünk az SZDSZ-szel, de ezt sem Antall, sem az MDF nem akarta.
– Fölmerült, hogy a szörnyűséges, nyilván nem Antall ízlése szerint irányított választási kampány után, a belső béke érdekében, valamilyen szimbolikus gesztust kellene tennie az akkori jobboldalnak – emlékezik a húsz évvel ezelőtt történtekre Tamás Gáspár Miklós. – Borzalmas, antiszemita felhangú feliratok jelentek meg például Tölgyessy Péter ellen a Ferencvárosban. Elmentem az MDF helyi jelöltjéhez, Szabó Ivánhoz, aki négyszemközt egyetértett velem, de mondta, nem tud semmit sem tenni. Igaz, ezek a feliratok nem a hivatalos kampányplakátokon szerepeltek, hanem a fórum talpasai készítették önszorgalomból vagy valakinek az utasítására. Az SZDSZ–MDF megegyezés tehát a kiengesztelődés hangulatában fogant. Ellentételezés (Göncz Árpád elnöksége) nélkül is egyetértettünk abban, hogy a minősített többséget igénylő jogszabályok számát korlátozni kell. Ebben én továbbmentem volna egyébként. Göncz Árpád jelölése az államelnöki posztra Antall József javaslata volt, amelyet az SZDSZ azonnal elfogadott.
– Már akkor elhangzottak az aggályok, hogy az orrunknál fogva fognak vezetni bennünket a szabad demokraták – meséli Kulin Ferenc. – Az elnökség végül döntő többséggel megszavazta, nagy viták közepette rábólintott a választmány s a június eleji országos gyűlés is. Minden hivatalos pártfórum jóváhagyta tehát. Később, amikor romlani kezdett a helyzet, utólag visszavetítve a történteket, már sokan a paktumban látták a hibák fő okát. Kétségtelen, hogy erősen megosztotta a pártot, és – mindenekelőtt a médiaügyekben – megkötötte az MDF kezét, de az első kormányzati ciklus kudarcainak igazi oka nem a paktum volt, hanem a nemzeti-konzervatív törekvések bukásában érdekelt bel- és külhatalmi „tényezők” összefogása.
– Megtörültük a szánkat, és jóváhagytuk a megállapodást – mondja Csurka István. – Le kellett nyelni a békát. Lenyeltem egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam arról 1991–92-ben, hogy az egész megállapodás hamis. A médiaesemények és a pénzvilág mozgása azt bizonyította, hogy a paktum célja az SZDSZ hatalomban tartása volt. Hirtelen jött, az eredményeit még nem ismertük, el lehetett fogadni Antall érvét, hogy nélküle a költségvetés elfogadása is akadályokba ütközik. Valódi információk nem voltak a kezünkben. A hibát egyébként korábban követtük el: amikor Antallt elnökké választottuk. A kormány május végi eskütétele előtt összehívtunk egy gyűlést az óbudai Selyemgombolyítóba, meghívtuk Antallt is, hogy beszámoljon a megállapodásról. Elég kemény kérdéseket tettünk fel neki.
– Csoórival akkor vált kissé hűvösebbé Antall József viszonya, amikor a költő a kormányalakítás előtt közvetlenül összehívott az óbudai Selyemgombolyítóba vagy hatvan embert, jobbára MDF-es képviselőket. Antallt arra kérte, hogy tájékoztassa őket a paktum részleteiről – idézi fel az eseményeket Kónya Imre. – Ahhoz képest, hogy az MDF elnökétől, a dezignált miniszterelnöktől kértek tájékoztatást, furcsa társaság jött össze. Nekem Antall szólt, hogy jöjjek el. MDF-es képviselő voltam, mégis alig akartak beengedni. Miközben a meghívottak között ott ült például Kósa Ferenc, az ellenzéki MSZP-frakció tagja. Antall tartott egy félórás beszédet. Amikor viszont Csoóri arra kérte, hogy válaszoljon a Timkó Iván által megfogalmazott kérdésekre, kijelentette, neki erre nincs ideje. Felállt, s elment, annyit hozzátéve: Kónya Imre majd tájékoztat benneteket mindenről. Nem volt könnyű dolgom a távozása után kialakult hangulatban.
– Antall kijelentette, hogy bármikor bárhova elmegy beszélgetni, de szíveskedjék minden MDF-es elfogadni, hogy amióta van az alapszabály szerint működő elnöksége és választmánya a pártnak, ő magára nézve kötelezőnek csak olyasmit tekint, amelyet ezek a fórumok is jóváhagytak – fűzi hozzá Kulin Ferenc. – A háttérben az munkált, hogy az MDF nem tudta feldolgozni azt a fordulatot, ami ’89 októberében Antall József elnökké választásával történt. Az MDF korábbi története ugyanis valóban népfrontos-mozgalmi alapú. Antallt megelőzően az az elképzelés volt a legerősebb – és ezt akkor magam is így láttam –, hogy ütőképes rendszerváltoztató csapatot csak a volt uralkodó párt úgynevezett népi szárnyából és az újonnan szerveződő MDF-ből lehet verbuválni. Fontos előzmény: 1989 októberében megfigyelőként jelen voltam az MSZMP utolsó kongresszusán. Ekkor alakult meg az MSZP, és Pozsgay Imre, aki azt tervezte, hogy szakít Nyersékkel, Hornékkal, s csatlakozik a Magyar Demokrata Fórumhoz – számomra is váratlanul –, az utódpártban maradt. Amikor megvittem a hírt az MDF elnökségébe, Csoóri Sándor az asztalra csapott, és kijelentette: többé nem áll szóba Pozsgayval. Pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált tehát, hogy az MDF nem kerülhet közös platformra a szocialisták népi baloldalával; külön, sőt a szocialistákkal szemben kell indulnia a választásokon. Az a tény, hogy MSZP-s politikusokhoz fűződő korábbi kapcsolatai miatt az MDF az antikommunistának látszó SZDSZ-szel szemben kezdte elveszíteni döntő fölényét, szintén ebbe az irányba lökte a pártot. Antallt azért hívtuk és választottuk elnökké, hogy oldja meg a helyzetet, és új irányt adjon az MDF-nek. Legfontosabb feltétele az volt, hogy az MDF valódi pártként működjék, ne keresse a szocialistákkal az együttműködést. Aki komolyan gondolja, hogy Antall Józsefet valahonnan kívülről küldték, illetve erőltették rá az MDF-re, az – kimondva-kimondatlanul – azt is feltételezi, hogy az egész elnökséget beszervezték annak érdekében, hogy elnökéül válasszon egy ügynököt. Nyilvánvalóan abszurd és következetlen feltételezésről van tehát szó!
– A politikai határvonalak akkoriban még nem voltak egyértelműek – mondja Tamás Gáspár Miklós. – Antall például így szólt hozzám némi szemrehányással a hangjában a választások utáni első hónapokban: még te is támadsz, akihez pedig közelebb állok, mint számtalan emberhez a pártomban. Akkoriban épp konzervatív korszakomat éltem, így sok dologban tényleg egyetértettünk. Neki, a közhiedelemmel ellentétben, Kis Jánossal sem volt ellenséges a viszonya.
Egy nevét közölni nem kívánó egykori szabad demokrata politikus szerint Antall Józsefnek saját pártja alapítóival, túlzóival szemben is szüksége volt a megállapodásra. A kormány a kompromisszumnak köszönhetően megdönthetetlenné vált, így a miniszterelnök belső ellenzékétől, esetleg a pártba befurakodott s képviselői mandátumot szerzett, homályos múltú egyénektől is védve volt.
Csurka Istvánnak erről más a véleménye.
– Új választásokat kellett volna kiírni. Ki kellett volna állni a nép elé, elmondani a külföldi tőkekivonást, a kétharmad kérdését. Ezt sokan kivihetetlennek tartották, így nem is lett belőle semmi – mondja az egykori elnökségi tag. – Nem tartottam fontosnak, hogy ilyen gyenge pozícióból ragaszkodjunk a hatalomhoz.
– Az MDF 24,7 százalékot kapott listán az első szabad választáson, az egyéni választókerületekben sorra győzött, így elérte a 42 százalékot – teszi hozzá Kulin Ferenc. – Akkor is voltak már közvélemény-kutatások, amelyek világosan mutatták: a Magyar Demokrata Fórum ettől kezdve folyamatosan zuhant. Nem érte tehát váratlanul az őszi önkormányzati választáson elért 12 százalékos listás eredmény azokat, akik ezekre a felmérésekre odafigyeltek. Új választást kiírni illuzórikus lett volna. Ráadásul a kormányalakítási megbízás viszszaadása nem jelentett volna új voksolást. Az alkotmány szerint ebben az esetben az SZDSZ is összehozhatott volna egy – hozzáteszem, a kétharmados törvények miatt – szintén ingatag kormánytöbbséget, esetleg a kisgazdapárt támogatásával. Erre voltak is jelek. A kisgazdák jóval korábban kötöttek megállapodást a szabad demokratákkal, mint az MDF-fel. A szabad demokraták szerencsére finnyásabbak voltak, látván, hogy kétes összetételű és értékű társasággal van dolguk. Ekkor sorolt be a kisgazdapárt az MDF mellé, s lett a választási partnere. Érdekes epizód: 1990 nyarán, a kormányalakítást követően egy korábban a KISZ vezetőségében dolgozó politikus azt fejtegette nekem: akkor lehetne gyors és látványos a rendszerváltozás, ha az MDF tudomásul venné, hogy – elismerve a privatizációban szerzett előnyeiket – a gazdaság a szocialistáké. Kérte, próbáljam erről Antallt is meggyőzni, és éreztessem vele, ha ez nem történik meg, akkor ne érje meglepetésként, hogy Torgyán József fel fog lépni ellene. Antall egyáltalán nem volt meglepve, ekkor már érezhető volt kettejük ellentéte. Egy-másfél év múltán aztán Torgyán mint a Független Kisgazdapárt elnöke majdnem szétrobbantotta a koalíciót. Antall tehát a kezdettől tisztában volt azzal, milyen ingatag a helyzete. Látni kell: ilyen körülmények között nem a koalíció belső összetartó ereje, hanem az ellenféllel kötött – súlyos nehézségeket is okozó – paktum biztosította a kormányzás közjogi feltételeit.
Antall fellépésére a júniusi kongresszuson az elégedetlenek visszavonulót fújtak, a gyűlés pedig közfelkiáltással elfogadta azt a dokumentumot, amely üdvözölte „a rendszerváltás végrehajtásában óriási felelősséget viselő” koalíciós kormányt. A miniszterelnök helyzete a látszat ellenére ekkor egyáltalán nem volt jó. A kormányt az ország hitelezői a visszaemlékezők szerint gyakorlatilag folyamatosan sakkban tartották, zsarolták. Ezért is fulladtak kudarcba azok a kísérletek, amelyek megpróbáltak alternatív gazdasági megoldást keresni az ország bajaira. A külföldről való számos kivédhetetlen beavatkozás azonban más ügyekkel hozható kapcsolatba. Ez a történet nem nélkülözte a regényes fordulatokat.
Folytatjuk
origo.hu
Több forrás jut jövőre a nemzetbiztonsági szolgálatokra
