Végek

Elképzelhető-e újabb határmódosítás a még mindig ingatag Balkánon, vagy már a kérdés feszegetése is véres háborúk rémképét vetíti elő? Dél-Szerbiában a többségbe került albánok immár szívesen csatlakoznának koszovói testvéreikhez. S nincs ez másként Macedóniában sem.

Albán közösségek a világban
Albánia 3,5 millió
Koszovó 1,8 millió
Macedónia 509 ezer
Görögország 443 ezer
Olaszország 375 ezer
Egyesült Királyság 200 ezer
USA 114 ezer
Hollandia 105 ezer
Németország 100 ezer
Szerbia 80 ezer
Svájc 40 ezer
Svédország 35 ezer
Montenegró 31 ezer

Első ránézésre nem tudom eldönteni, szerb vagy albán a bujanovaci kávézóban a pincér, hát németül kérdezem, hogy mondják az ő nyelvén: köszönöm. Az angolt kevesen beszélik erre, a német, a francia és az olasz inkább elterjedt, de idefelé jövet a kocsiból útbaigazítást kérve kaptunk ilyen választ is: kicsit beszélni magyar, inkább mondom így.
Faleminderit – felel most a bujanovaci pincér albánul – itt, a szerb végeken.
A Koszovóval határos Presevo-völgy térségében a lakosság mintegy hatvanöt százaléka albán, huszonöt százaléka szerb, a többiek sem ilyenek, sem olyanok, hanem cigányok.
Kétezer-egy március 13-án a következőket jelentette a távirati iroda: „Tűzszüneti megállapodást kötöttek hétfőn a dél-szerbiai válságban szemben álló szakadár albán fegyveresek és a jugoszláv biztonsági erők. […] A tűzszüneti megállapodást előbb a Koszovó menti biztonsági övezet délkeleti részén tevékenykedő szakadár albán fegyveresek képviselői írták alá. […] A megállapodásban a szemben álló felek vállalták a tűzszünetet és mindenféle katonai tevékenységtől való tartózkodást. Többek között vállalták azt is, hogy a tűzszünet alatt nem változtatják meg harcálláspontjaikat. […] Az egyezmény szerint a felek elismerik a NATO-vezetésű koszovói nemzetközi békeerő (Kfor) parancsnokának kizárólagos illetékességét a biztonsági övezetbe való jugoszláv visszatéréssel kapcsolatban.”
A térségben azóta csak maffiacsoportok közötti szórványos lövöldözések, üzenetnek szánt gépkocsirobbantások zavarják meg a tűzszünetet. Egyébként béke van. Albán, szerb, cigány gond nélkül sétál el egymás mellett az utcán, de külön negyedekben élnek, saját kávézóikba járnak, a gyerekek többsége etnikai alapon megosztott iskolákban tanul. S a környéken többségben lévő albánok körében ma már mind gyakrabban a felszínre kerül a gondolat, hogy a határok sincsenek a legjobb helyen meghúzva.
A Community Resource Center (CRC) – ami magyarra legjobban talán Közösségi Forrásközpontként fordítható – helyi munkatársai többek között azon fáradoznak, hogy a különböző etnikumokhoz tartozó gyerekek minél több időt töltsenek együtt, hogy a közös programok révén megértsék, egyikük sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Vagyis leegyszerűsítve: ők ne kapával, kaszával, népirtással akarják majd megoldani ellentéteiket. Néhány hónappal ezelőtt bomba robbant bujanovaci irodájuk közelében, nem ők voltak a célpontok, de az esetet mégis üzenetként fogták fel: folytatniuk kell a munkát. A helyiségben a szerb Lidija Janjics és az albán Ibrahim Alishani látszólag gond nélkül dolgozik együtt, a mindennapi munkavégzés során ma már sosem merül fel, ki honnan érkezett. Lidija azt meséli, a gyerekekkel nemrég Nagybecskereken is jártak, a Vajdaságban, hogy azt tanulmányozzák, miként tudnak magyarok és szerbek ilyen jól megférni egymás mellett.
Lám, példa lettünk, még ha ezt a Délvidékről érkező hírek hallatán idehaza aligha hinnénk! De minden viszonylagos, s itt, Szerbia déli részein valóban frissebbek a sebek. A hölgy szerint hiába élnek Szerbiában, ma már lassan a szerbeknek nehezebb erre az élet. Lélekszámuk fogy, hiszen a szerb családoknál kevesebb a gyerek, mint az albánoknál, s főleg kevesebb, mint a roma közösségben. (Beszédes adatok: az 1,3 százalékos évi növekedéssel az albánok számítanak Európa legszaporább népének. 1921 és 2003 között Koszovó lakossága négy és félszer lett nagyobb. A felmérések szerint a ma 1,8 milliós lélekszám 2050-re 4,5 millióra nőhet. S ebbe az esetleges határmódosításokat nem számították bele.) S sokan vannak, akik inkább elköltöznek, Belgrádban vagy éppen a Vajdaságban próbálnak új életet kezdeni. Az albán a sajátjának ad csak munkát, a települések vezetősége is albán, noha a Koszovóban és Dél-Szerbiában is létező nyelvtörvény értelmében a tolmácsolást minden hivatalban biztosítani kell.
Nyelvtörvény. Rosszul hangzik ez a szó manapság mifelénk, még rosszabbul a Felvidéken. De itt, a Balkánon más jelentéssel bír, hiszen Belgrád és Pristina hivatalos álláspontja is az, hogy minden kisebbségnek biztosítani kell az anyanyelvhasználathoz való jogot. Ami persze elméletben igaz, az a gyakorlatban korántsem biztos, hogy jól működik. Hogy miért nem, arra Pristinában várunk válaszokat a különböző közösségek képviselőitől. Ott derül majd ki, hogyan segíthetnek a közös hang megtalálásában a magyarok, de az is, miként váltak államalkotó nemzetiséggé az „egyiptomiak” Koszovóban.
De egyelőre maradunk Bujanovacban, a tizenkétezres dél-szerbiai kisvárosban, amelynek utcácskáin Ibrahimmal sétálgatunk. Mindjárt meg is szólítunk két öreg szerbet, hogylétükről érdeklődünk. Alekszandar Janjics és Novica Stanesavlevics köszönik, jól vannak, azt mondják, az ő korosztályuknak semmi bajuk a másikkal. Meg is értik egymást, hiszen annak idején az iskolában a szerbek tanultak albánul, az albánok szerbül. Ma ez már nincs így, a fiatalok, ha akarnának, sem biztos, hogy gond nélkül el tudnának beszélgetni egymással. Egy idős albán férfi áll meg mellettünk, Selim Rexhepinek hívják. Mintha csak bizonyítani akarná az elmondottakat, a szerbek mellé ül, régi barátként elegyednek szóba. Mikor fél óra múlva ugyanerre viszszakanyarodunk, még mindig a padon ülnek, a patika előtt. Az üzleten cirill betűs feliratok.
Ibrahim szerint az idős albánoknak a nehezebb, hiszen a szerbek annak idején nagy állami üzemekben dolgozhattak, s most „tisztességes” nyugdíjat kapnak, átlagosan úgy hetvenezer forintnak megfelelő dinárt. Másoknak viszont feleannyiból kell megélniük.
Érdekes, a két kolléga, a szerb Lidija és az albán Ibrahim, bár egy célért dolgozik, külön-külön mintha mégis egész másként látná a helyzetet. A harmincöt éves roma Zija Murati azonban nem akar kétséget hagyni afelől, hogy kiknek a legrosszabb. A cigánysor annyiban különbözik a magyarországiaktól, hogy az omladozó kalyibák helyett itt két-három szintes házakban élnek az emberek, de a hangulat azért Borsod elmaradottabb részeit idézi. A romáknak se munkájuk, se pénzük, se hazájuk, hangoztatja a férfi. Kérdezzük, mi a szakmája, de azt mondja, csak három osztályt végzett.
Az életszínvonal errefelé persze még mindig magasabb, mint Albániában. Koszovó és Dél-Szerbia között viszont már sokkal kisebb a különbség. Úgyhogy ha a sokak réméről, az Albániát, Koszovót, Dél-Szerbiát, valamint Macedónia és Montenegró egy részét magában foglaló „Nagy-Albániáról” még nem is beszélnek, a Belgrád és Pristina közötti esetleges területcsere mindennapos téma az itteni albánság körében. Sőt mi több, februárban maga a pristinai parlament elnöke, Jakup Krasniqi vetette fel, hogy ha az észak-koszovói szerbek oly nagyon Szerbiához akarnak tartozni, számolniuk kell azzal, hogy a Presevo és Bujanovac környékén élő albánok is hevesebben követelhetik, hogy őket meg Koszovóhoz csatolják.
Úgyhogy az albánok kicsiben akár el is kezdhetik Jugoszlávia újrateremtését, de most nem többnemzeti alapon. Hiába, a múltat nem lehet végképp eltörölni, 1913 és 1992 között nem választotta el őket határ, élhettek akár a mai Szerbia, Koszovó, Macedónia vagy Montenegró területén. Ugyanazt a nyelvet, sőt dialektust beszélik, többnyire muzulmánok – míg szomszédaik keresztények –, annak idején nagyjából egységes politikát folytattak, a rokoni, baráti kapcsolatok pedig ma is átívelnek az országhatárokon. Vagyis amit a dél-szerbiai albánok szeretnének, az nem idegen a koszovóiaktól, s így tovább. Furcsamód egyelőre maga Albánia marad ki a mozgolódásból, de ez sem véletlen. Hiszen míg Enver Hodzsa egykori sztálinista birodalmából kilépni sem nagyon volt szabad, a Jugoszláviában élő albánok hozzájuk képest jól éltek, vagy ha még jobban akartak, hát kiugorhattak az NSZK-ba egy kis idénymunkára. Az életvitel és -színvonal közötti kontraszt pedig még ma is érzékelhető.
Belgrád számára persze a határtologatásról szóló felvetés eleve értelmezhetetlen, hiszen Rigómező az ő szemükben a szerbek bölcsője, ma is Szerbia része, amelynek függetlenségét sosem fogják elismerni.
– Szerbia nem fogja a saját területét elcserélni a sajátjára – ez Oliver Ivanovics, a mitrovicai szerbek vezetőjének szavajárása, akivel legutóbb nem sokkal azt követően találkoztunk, hogy kocsiját a levegőbe röpítették. Hajszálon múlt az élete.
Egész Európa abban bizakodik, hogy az újabb leszámolásokat és a háború ismételt kirobbanását sikerül megelőzni. De hogy a csiki-csuki állapot évekig fennmarad még, az biztos. A budapesti központú Demokratikus Átalakulásért Intézet (International Centre for Democratic Transition – ICDT) munkatársai négy éve tevékenykednek Koszovóban és a Nyugat-Balkánon, többek között konferenciákat, képzéseket tartanak, példát próbálnak mutatni a békés egymás mellett élésre. Elvégre nálunk jobban kevesen érthetik, milyen is a kisebbségi lét. Az ő meghívásukra vesszük az irányt Pristinának. A szervezet alelnöke, Köles Sándor azt mondja, a munka kezdetén a régi rendszer támogatói olykor még éreztették velük, nem kellene kívülről beleszólniuk ügyeikbe, de mára teljes támogatást élveznek, hovatartozástól függetlenül minden féllel remekül együtt tudnak dolgozni. Koszovóra különben is jellemző a nyitottság. Nem vitás, vallja a szakember, hogy Magyarországnak bőven van keresnivalója a térségben, diplomáciai, kereskedelmi és kulturális vonalon sehol sem tudnánk nagyobb hatást kifejteni, mint a Balkánon. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkire rá kellene erőszakolnunk a saját modellünket, hiszen más szereplőkkel láttuk már, hogy ez hova vezet. A koszovói albánok ugyanakkor kifejezetten kedvelnek bennünket, Magyarországot azon államok közé sorolják, amelyek a legtöbbet tették függetlenségük kivívásáért. Szerencsére a 2008. februári belgrádi zavargások idején még erősen érezhető szerb harag is csitul.
Hosszú nap volt, Sándor kicsit ránk is ijeszt, amikor késő este úgy búcsúzik, hogy akkor reggel nyolckor kezdődik a konferencia. De aztán gyorsan hozzáteszi: nyugodtan alhatunk, tíz előtt úgysem érkezik meg senki. Az ICDT szervezte pristinai találkozón a nyelvhasználat a fő téma. Körülbelül háromórás késéssel be is futnak a vendégek, különböző települések, különböző etnikumok képviselői ők, városi elöljárók, hivatalnokok, helyi jogvédők. Mint mondják, a törvények alapvetően jók, a végrehajtás nem. A hivatalokban elvben tényleg dolgoznak tolmácsok, de nincsenek elegen, képzésük több pénzt és időt igényelne.
Ibish Bajrami pejai alpolgármester kicsit megsértődik, amikor romának nevezzük, holott tudhattuk volna, hogy ő igazából egyiptomi albán. Mint elárulja, a legfrissebb kutatási eredmények szerint II. Ramszesz fáraó telepítette őket a Balkánra valamikor Krisztus előtt 1250 körül, ma tízezresnél nagyobb közösséget alkotnak. Az albán elnevezést elfogadják, a romát viszont sokan közölük nem, mint ahogy láthatóan az alpolgármester úr sem. Ahogy hosszasan mesél a Földközi-tengeren történt átkelésükről, mi egyetértően bólogatunk. Aztán áttérünk a jelenre is, mint megtudjuk, szerb és bosnyák kisebbség is él városukban, az anyanyelvhasználat mindenki számára biztosított. Más kérdés, hogy az önkormányzatokon kívül, például a rendőrségen már sokkal nehezebb például szerbül szót érteni. Ezt erősíti meg a prizreni szerb közösség képviselője, Szpasa Andrijevics is, aki szerint az albánul nem beszélő társai gyakran úgy írnak alá dokumentumokat, hogy nem értik, mi szerepel a papíron. Mert hiába biztosított elvben a tolmács, ha nincs ott, amikor szükség volna rá.
A montenegrói származású, Pejában élő Verica Lazovic is a tanulást tartja a legfontosabb eszköznek, de úgy látja, egyelőre kevés a motiváció. Amíg például egy koszovói hivatalnok száznyolcvan eurós havi fizetésből kénytelen tengődni, nehéz rábeszélni, hogy végezze el kétszázharmincért az egy hónapos intenzív nyelvtanfolyamot. Végül kimondja, amit sokan talán még ebben a teremben sem mernének, ám ami félő, hogy a konferencia végkövetkeztetése is lehet. „Akinek alig néhány éve a fél családját kiirtották, az érthető, hogy egy szót sem akar a másik közösség nyelvén hallani.” Vajon a probléma valóban ennyire egyszerűen megragadható?