A Jégbüfé előtt találkozom a hetvenes férfival. Előző nap a szerkesztőségben jelentkezett, telefonon beszéltük meg a találkozót. Már akkor elárulta: a trianoni békediktátum kilencvenedik évfordulójára jött Magyarországra tiltakozni s a franciák nevében bocsánatot kérni. Christian Prat urat egy közeli belvárosi kávéházba invitáltam. Helyenként törve ugyan, de még nyelvünket is beszéli, ám ennél is nagyobb meglepetés szenvedélyes, külfölditől nem mindennapi, éppen ezért megható érvelése.
– Felháborodott egykori francia frontharcos vagyok. Két évig – 1957 és 1959 között – Algériában szolgáltam, s mint katona „ajándékba” kaptam egy keresztapát, Clemenceau-t. Így hívták az alakulatomat. Megtagadtam az utálatos keresztapát, s helyette Leclerc tábornokot választottam példaképül. (Jacques Leclerc tábornok a második világháború idején az antifasiszta szabad francia haderő egyik parancsnoka volt, csapatai élén ő hatolt be először a német megszállás ellen lázadó Párizsba 1944 augusztusában – P. T.) Clemenceau a magyarság bűnös hóhéra volt. A trianoni „szerződés” sohasem jelentett békét, hanem csak zsiványságot és csapdát sok hamisítással, Masaryk, Benes és Brătianu irányítása mellett. Kilencven év után honfitársaim kilencvenkilenc százaléka semmit sem tud a diktátumról. Francia hazafi vagyok, s nagy szégyennek tartom, ami 1920. június 4-én történt. Ezért jöttem ide Tours-ból, hogy szimbolikusan bocsánatot kérjek a magyar néptől.
Szenvedélye, felháborodottsága azért is meglep, mert semmi vérségi kötelék nem fűzi Magyarországhoz. A részletek viszont nagyon érdekesek.
– 1966-ban hallottam először a trianoni szerződésről. Biciklivel jöttem Magyarországra az atlétikai Európa-bajnokságra – meséli.
Az országban kirándulgatva Vásárosnaményban találkozott össze egy nyugdíjas franciatanárral, aki ha időnként nehezen érthetően is, de először beszélt neki a trianoni csonkolásról. Számára képtelenségnek tűnt, hogy egy ország több mint hetven százalékát s vele hárommilliónyi magyart egy tollvonással máshová lehetett csatolni. Aztán térképet mutat. A hazai irredentizmus történetével foglalkozók jól ismerhetik az ábrát, valamikor a húszas-harmincas években jelent meg külföldön a Revíziós Liga támogatásával: Franciaország képzeletbeli „trianoni határait” mutatja az előttünk heverő fénymásolt papír.
– Vajon mit szóltunk volna mi ilyen csonkításhoz? Ráadásul korábban tele voltunk nemzetiségekkel, csak a francia forradalom hevében eltüntettük őket – néz rám, de látom, nem vár feleletet.
Valóban, a mindent elsöprő forradalmi vihar a franciát tette a haladó nyelvvé és néppé. A nemzetiségre való hivatkozás reakciós, ellenforradalmi érvnek hatott volna a grandiózus olvasztótégelyben. Prat úr úgy véli némi iróniával a hangjában, hogy a magyarok későn ébredtek. Aztán hozzáteszi:
– Jobb lett volna csak 45 ezer négyzetkilométert meghagyni. Ezt csak azért mondom, mert a magyarok szeretik a fekete humort. Igaz, a románok a Tiszáig akartak jönni.
Aztán szóba kerül a csehek által felvetett, többek között Mosonmagyaróvár, Szombathely, Zalaegerszeg elvételével fenyegető, a délszlávokkal területi összeköttetést megteremteni hivatott szláv korridor ötlete is. Az otthon előbb metróvezetőként, majd gyomorműtétjét követően forgalomirányító diszpécserként dolgozó, ma már nyugdíjas férfi önszorgalomból, nyelvkönyvek segítségével tanult meg odahaza magyarul. Történelmi tudása rendkívül alapos, hosszan fejtegeti, hogy a Habsburg-ellenes Cognaci Ligát 1526-ban, Mohács esztendejében létrehozó I. Ferenc francia király nem volt magyarellenes, mint azt sok magyar emigráns állítja, akikkel közben kapcsolatba került. Aztán Rákóczi Ferenc nagyságáról és XIV. Lajossal való szövetségéről beszél, majd a hírhedt memorandumperről a Monarchia éveiből. Lenyűgöző, akkor is, ha tudjuk: hazánk iránti rokonszenvét szerelmi szál is erősítette. Egy franciaországi néptánctalálkozón megismerkedett egy sárospataki lánnyal, akibe, ahogy ő mondja, belebolondult. A hatvanas évek végén már az esküvőn gondolkoztak, de közbeszólt a véletlen.
– Sokáig nem találkoztunk, mert akkor műtöttek hashártyagyulladással. Elhúzódó lábadozásom idején kaptam meg a lány levelét (feltűnő, hogy szinte szó szerint idézi – P. T.): mégsem jön hozzám, mert nem akarja elhagyni a hazáját. Dolgozni akar, hogy Magyarország tovább haladhasson a szocializmus útján… Ez pedig nagy ostobaság volt már akkor is – teszi hozzá érezhető haraggal.
Pedig odahaza a baloldalt támogatja, a Francia Szocialista Párt törzsszavazója, itt viszont egyértelműen jobboldali lenne. A lány egyébként, amikor azon a hatvankilences nyáron mégis felkereste, egy képes hetilap cikksorozatára hivatkozott, amely rémségesnek festette le a vegyes házasságokat néhány olasz kalandorra hivatkozva.
Huszonöt év múltán aztán újra találkoztak, s ismét egymásba szerettek, Prat úr el is vált a feleségétől. A boldog beteljesülés azonban elmaradt, időközben ugyanis lélekben és szellemiekben nagyon távol kerültek egymástól. A magyar asszony például nem értette meg a francia férfi élénk érdeklődését a békediktátum iránt, s bármilyen furcsa, gondolkodásmódjuk különbözősége mellett ez volt az egyik jelentős vízválasztó kapcsolatukban. Christian Prat már bánja a történteket, s reméli, sikerül helyreállítania korábbi családi életét.
Búcsúzóul két kérdésemre válaszol még: bármennyire szereti Magyarországot, a szívében első helyen Franciaország szerepel, nem is tudna elköltözni onnan. Szeretne viszont gyakrabban jönni hozzánk. Azt is tudja, hogy a trianoni diktátum hatásait ma már nyilván nem lehet gyógyítani területi revízióval. Más megoldás kell:
– Adják meg a kisebbségi jogokat mindenütt a szomszédságban, s ismerjék el, hogy mennyire fájdalmas volt a trianoni döntés a magyarság számára.
origo.hu
Döbbenetes részletek derültek ki a kisfiút felrúgó karateedző tárgyalásán
