A hiányzó szolidaritás

A jobboldali értelmiség akkor sem szólt, sőt igazodott, amikor Csoóri Sándort meghurcolták a Nappali hold miatt, de akkor sem, amikor a lakiteleki összejövetelt az amerikai lapok (itthoni sugalmazások nyomán) veszélyes antiszemita, nacionalista összejövetelnek címezték.
Lehetnénk bátrabbak!

Torkos Matild kedden megjelent írásában több továbbgondolásra érdemes tényt is közölt. Az első, ami nyilvánvalóvá válik a száznyolcak aláírósdijából, hogy ez nem Magyarországnak, nem a magyar nemzetnek szánt kis aljaskodás. Nem. Magyarországon folyamatos a vészhelyzet, összedőlt házak, járhatatlan utak, falvakat vesz körbe a víz, szétrohad a termés és a fullasztó rothadás, az elpusztult háziállatok és vadállatok bomló testének dögszaga lengi körül a vidék hétköznapjait. Emberek az őrület és megsemmisülés szélén tántorognak, mindenük oda, az egyetlen menedékük, a házuk is. Soha nem látott drágaság köszönt be perceken belül, a gyümölcs elrohad a fán, a zöldség beverődik a földbe, a búza odavan. Egy kiló cseresznye 1100 forint, és mi egy kiló cseresznye? Egy tízperces szedés a fáról, ha van rajta gyümölcs. Ezer forinton felüli az őszibarack, és nincs egy szem édes eper, mert a szabadföldi savanyú és vizes a sok esőtől. A bevásárlóközpontok márkás butikjaiban majdnem fél áron árulják a könnyű nyári holmikat, mégsem tolonganak értük. Reggel langyos volt a radiátor, a kazán éjjel bekapcsolt, júniusnak észvesztő hideg van. Minden tiltakozás ellenére rohamrendőrök kíséretével lakoltattak ki egy ötgyerekes családot, ahol a nagymama agyvérzést kapott a sokk miatt.
Ez ma Magyarország, meg az autópiacon azok a kétségbeesett eladók, akik odaadják a kocsijukat ingyen, csak fizesse más helyettük a részleteket.
Erre jön száznyolc „hivatásos” aláíró, és nem az imént fölsoroltak közül említi meg a legfájóbbat, hanem Gyurcsány Ferenc mentelmi jogáért aggódik. Torkos Matild megírta, hová érdemes elhelyezni a közélet koordináta rendszerében Gyurcsány Ferencet. Kiegészítésül: egy önmagát az önkívületig hergelő, nem éppen egészséges megnyilvánulású férfiú, akiben kevereg a beteges akarnokság a kisebbségi érzésekkel, egyszerűen játékszernek nézte Magyarországot. Játék mackónak, amit először kibelezett, aztán kitépkedte a végtagjait, végül kiszurkálta szemeit, és amikor már csak egy üres héj volt a kezében, eldobta, hogy új játék után nézzen. Sokkal kevesebbért is nehézvas járna. A száznyolc hangadó persze nem ok nélkül gyártotta a heves tiltakozást. Megkezdődött a hosszú menetelés a kormány befeketítésére, buktatására, Orbán szalonképtelenné tételére. A tiltakozás eljut Brüsszelbe, onnan New Yorkba, majd minden olyan lapba, amelyek bizonyos liberális sajtóérdekeltségek kezében irányítják, alakítják a világ közvéleményét. Mi meg ülünk itthon, írunk néhány felháborodott cikket, és azt hisszük, erőnkön felül megtettünk mindent, holott egy fenét tettünk.
Senki nem tiltja meg a határozottabb fellépést, az egymás iránti szolidaritást a jobboldali értelmiségieknek, direkt nem írtam holdudvart, mert elég kevesen élnek abból, hogy udvari ki- és felszolgálók. Mondhatni, egy kézen megszámolhatók. A jobboldali média és a jobboldali értelmiség meglehetősen távol mozognak egymástól. Legalábbis nem jellemző, hogy közös találkozókon eszmét cseréljenek egymással ugyanazon tábor tagjai, vagy közreműködjenek egy tiltakozó aláírásgyűjtésben (Kötcse egyszer van egy évben). A jobboldali média fenyegetően túlsúlyban van – nyilatkozza minden liberális ítész, lódítva egy nagyot. El ne higgye senki, hogy a jobboldali média bivalyerős, és két vállra fektette a liberális-balos médiát. Annyi igaz, hogy a jobboldal, ha nagyon nehezen is, de kikínlódta, sőt többször megkoplalta azt a konglomerátumot, amit ma jobboldali médiának nevezünk. A Hír TV is években mérhetően nyerte el karakterét, a Magyar Nemzet is átment egy irányváltáson, a Demokrata és a Heti Válasz is cseréltek menetközben arculatot, a Magyar Hírlap pedig egyenesen 180 fokot fordult Széles kezében. Az itt dolgozó médiaértelmiség semmivel sem jobb vagy rosszabb a másik oldalénál. A különbség nem a jelzőkben vagy a témaválasztásokban van. Hanem az erő, az összhang felmutatásában, egységében.
Egy kis részeg hülye bekántálja a Tilos Rádióban, hogy kiirtana minden keresztényt. Végre felpendül a jobboldal, tiltakozó gyűléssel, ahol felszólal az egyik közismert jobboldali költő-író, aki némileg heves indulatokkal védte az igazát, sőt még a PC-t meghaladó szavak is kiestek a száján. Mint bárkinek a másik oldalon („hordalék”, „mocsadék” jobboldal). Még aznap az egész sajtón végigfutott az antiszemita, fasiszta kijelentéseket tevő költő rémképe, akitől egységes elhatárolódást követeltek a liberális megmondók. Nagyjából meg is kapták, egyetlen kolléga sem állt ki, hogy itt elsősorban a keresztényeket alázták porig, majd utána beszéljünk a vitatott kijelentésekről. Nem akadt egyetlen írástudó, aki visszautasította volna a bőven igaztalan vádakat. A jobboldal ilyenkor hallgat, nem gyűjt aláírásokat, nem tiltakozik, nem szolidáris. Amikor Kövér Lászlóról a régi Magyar Hírlapban valaki azt írta, hogy a fizikai megsemmisítése nem válna a nemzet kárára, akkor megfogalmaztunk egy tiltakozó ívet és szétküldtük. Nem volt igazán siker. Ez azért nem írta alá, mert az aláírta, az nem szerepel egy lapon emezzel, és így tovább. A jobboldali értelmiség akkor sem szólt, sőt igazodott, amikor Csoóri Sándort meghurcolták a Nappali hold miatt, de akkor sem, amikor a lakiteleki összejövetelt az amerikai lapok (itthoni sugalmazások nyomán) veszélyes antiszemita, nacionalista összejövetelnek címezték.
Lehetnénk bátrabbak! Mindaddig, ameddig csak válaszolgatunk ezekre a nevetséges aláírásokra, addig mindig a másik oldal fogja tematizálni a médiát, és mi állandóan védekezőállásba kényszerülünk. Pedig az akkora baromságokat, mint amiket a Népszava rendre írogat, hogy Kövér László, a mi Robespierre-ünk, hol fogja a nyaktilót felállíttatni: a Kossuth téren, a Vértanúk terén?, könnyedén lehet kontrázni, hogy a jobboldal tiltakozik a „dicsőséges nagy francia forradalom” alakjának ilyetén vulgarizálásán, és eljuttatja a francia akadémia elnökének kezéhez ezt a frivol kegyeletsértést. Ilyen persze nem történik meg, a jobboldal csúnyán megosztott. Itt, ha valakit eltávolítanak az állásából, nem szalad az RTL-től a TV2-re, onnan a Storyhoz, vagy egy női adóra, vagy el a Népszabadsághoz, a Cosmopolitanhoz, a Nők Lapjához, a Pax tévéhez. Nem. Itt ha valakinek mennie kell, annak nagyon szűk a szakmai tere. Orbán Viktor mondott valamit, amit komolyan kellene venni. Szervezze meg magát a jobboldali média. Nem létezik, hogy a jobboldalt támogató vállalkozók ne tudnának összeadni annyi pénzt, amiből egy célzott médiaalapítványra ne futná: ösztöndíjakra, segélyekre, alkotói szabadságra vagy egy szerényebb nyaralásra.
A jobboldali média ezt a nyolc évet, sőt, ezt a húsz évet zokszó nélkül csinálta végig. Mindannyian megfizettük az árát; ki gyógyíthatatlan betegséggel, ki kiégéssel, ki alkohollal, ki szegénységgel, de vannak halottaink is. Ráadásul a jobboldali médiának vannak még ma is olyan vonásai, amelyekről ideje leszokni. Kulin Ferenc mondta, hogy a jobboldali értelmiségnek és médiájának egyik szeme állandóan a liberálisokén függ, ha ők helyeselnek, akkor a jobbosok boldogan lihegnek az idegen gazdira: ugye, milyen ügyes vagyok? Amikor viszont összevonják a szemöldöküket, akkor a jobboldal pánikba esik, és elkezd kapkodni. Azt mondja a népszerű jobboldali riporter: „Mi szeretjük a Hírszerzőt. Igen, szeretjük”, mondja, amikor nagyítóval nézik, hol lehet belekötni a Magyar Nemzetbe, és nyolc információjából hétben vagy Orbánt csepülik, vagy a kormányt támadják. Még nem hallottam, hogy egy klubrádiós a jobbos Gondolát dicsérgetné.
Kormányváltás volt, a száznyolc aláíró megkezdte hosszú menetelését. De ideje felismerni, hogy ennek útját csak az egységes, beágyazott jobboldali médiaértelmiség állíthatja meg. És ezt hozza most magával az idő.