Iskolák a tudományban és a művészetben jelentős alkotó személyiségek körül alakulnak ki. Becsvágyó, fiatal emberek, akik többet akarnak tudni, mint az átlag, megpróbálják ellesni tőlük azt a tudást, amelynek révén majd ők maguk is meghatározó személyiségekké válnak. És ez így megy nemzedékről nemzedékre, amióta világ a világ. Az egyetem, az univerzitás ősi modellje is ebből a műhelymunkából, illetve az iránta támasztott igényből alakult ki.
A labdarúgás persze kicsit más. A modern világ mégis kitermelte a futballegyetemeket. Mára már minden futballnagyhatalom felépítette a maga futballakadémiáját. A legismertebb talán a Majna-Frankfurtban működő Német Futballakadémia, ahol a német labdarúgó-játékfelfogást oktatják, amely az 1954-es világbajnokság megnyerését követően megdönthetetlen doktrínává vált. Tökéletes fizikum, tökéletes atletikus felkészítés, és csak egyetlen cél van: a győzelem.
Semmi más nem számít.
Ennek aztán meg is lett az eredménye: a játék elszürkülése. Az elszürkülésben a hatvanas évek nyugatnémet futballja is „szép eredményeket” ért el, de ami a fantáziátlanságot és a jellegtelen játékot illeti, abban az NDK labdarúgása járt elöl. Amit a csapatok az Oberliga meccsein műveltek, azt egyszerűen rossz volt nézni.
Később persze – a külföldi kritikák hatására – rájöttek arra, hogy a játékkal is kellene foglalkozni. Így aztán a nyugatnémetek kidolgoztak egy háromlépcsős képzési rendszert, amely az alapok lerakásától az alapok edzésén keresztül a teljesítmény edzéséig tartott az egészen kicsi kortól a 14 éves korosztályig. „Leistungstraining” – a teljesítmény edzése –: szörnyű akusztikájú szó, amelyet magyarra le sem lehet fordítani.
Az NDK-sok, akiknek nem volt futballakadémiájuk, idegen edzőkkel próbálták megoldani a megoldhatatlant. Számukra ugyanis a futballsikereknek sokkal nagyobb lett a jelentőségük, mint az 1954-es vb-n diadalmaskodó NSZK-nak. Politikai ügy lett a siker.
*
Meghívták a válogatott élére a magyar Soós Károlyt, aki azonban semmit sem tudott kezdeni velük. Elfogadható eredmények születtek ugyan, de a játék maradt a régi. Sok hiábavaló fáradságot takarítottak volna meg, illetve takarítanának meg ma is, ha idejében rájönnek, hogy a futball nem tanulás, „megtanítás” dolga, hanem szocializációs kérdés.
A németeknek a hetvenes évek elején valahogy mégis lett egy jó csapatuk, a Helmut Schön által vezetett, világbajnokságot nyert együttes. Beckenbauer, Netzer, Gerd Müller. A játékukban volt valami, ami ezt a Leistung-doktrínát meghaladta, de attól ez a csapat még ugyanolyan német maradt, mint a többi előző. Még korai ítélni, de a nagy áttörést – úgy tűnik – napjainkban éli át a futballvilág. A dél-afrikai vb-n a fiatal német csapat mindeddig szárnyalt, a múlt héten szellemdús játékkal 4:0-ra lemosta Argentínát. A fokvárosi negyeddöntőn az argentinok csak szaladgáltak utánuk. Azok, akik korábban besorolták őket a brusztolós csapatok közé, meglepve vetették fel a fejüket. Mi ez? Mi történt? Kik is ők tulajdonképpen? Hogy is állunk ezzel a szocializációval?
Erőfutball – művészi futball
A lényeg egy rövid mondatban foglalható össze, amely a nagy osztrák labdarúgó-menedzsertől, Hugo Meisltől származik: „A magyarok a labdarúgás művészei.” Ez a mondat tökéletes ellentéte mindannak, amit a németekről a fentiekben leírtunk. A modern futball születésétől kezdődően ugyanis fokozatosan két irányzatra bomlott, az egyik az úgynevezett erőfutball, ahol a fizikai képességek alkalmazása dominált, a másik az úgynevezett „football artistique”, a művészi futball, amelynek csúcsát egykoron még a nagy rivális, Hugo Meisl szerint is a magyarok jelentették. Az előbbi csoportba elsősorban az angol, a későbbi szovjet és az észak-európai nemzetek labdarúgása tartozik, beleértve a hollandokét is.
S itt ki kell egészítenünk azt, amit az előzőekben a futballiskolákról mondtunk. A szónak ugyanis létezik egy másik jelentése is, ami azt takarja, hogy a futball kulturális jelenség, tehát élesen veti fel a – talán okoskodóan hangzó – „világelsajátítás” kérdését. Módot, utat jelent, amelyet bejárva az emberek megpróbálnak megállni a lábukon a számukra nem minden esetben barátságos világban. A személyiség érvényre jutásának egyik lehetséges módja azok számára, akik ezt a sportot választották.
Ez az út földrajzilag változik, mindenütt más és más. Ily módon a különféle futballiskolákon tulajdonképpen futballkultúrákat értünk. Futballkultúrából sokféle létezett és létezik ma is, amelyek változnak, eltűnnek, helyükbe jönnek újak.
Valamikor a XIX. és a XX. század fordulóján kicsírázott egy olyan futballiskola, amely pár évtized múltán elkápráztatta a világot. A labdarúgás dunai iskolája, amelyet közép-európai iskolának is neveztek. A nevet a szakemberek és a sajtó találta ki, s a világ sportközvéleménye átvette. Földrajzilag maguk a kortársak is csak nehezen tudták behatárolni (Olaszország hovatartozása máig vitákat vált ki), de azt hiszem, nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a dunai iskola az egykori Osztrák–Magyar Monarchiát jelentette. Bécset, Prágát és Budapestet.
Mi volt az, ami a Duna menti iskolát megkülönböztette a világ többi részének futballjától? Sebes Gusztáv 1955-ben megjelentetett egy könyvet a magyar labdarúgásról. (Nem tudjuk, korábban megírta-e már, vagy csak 1954 után, amikor hirtelen rengeteg ideje lett? – az 1954-es berni kudarc után ugyanis menesztették.) „[…] A magyar játékosanyag fizikai és atlétikai képességei mellett a labdarúgás szellemi részében is ritka adottságokat, rátermettséget árult el. A magyar játékost virtuóz technikája mellett ötletessége, szellemes helyzetmegoldásai, sziporkázó akciószövése és játékának természetes könnyedsége, eredményessége tette elsősorban világhírűvé. A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit. A legnagyobb bravúrokra is képes, ha a zöld gyepen kiélheti tehetségét, ha úgy játszhat, ahogyan az megfelel tudásának és játékfelfogásának. Játékában tehát fellelhetők a sajátos népi tulajdonságok, mint a küzdőszellem, a bátorság, az ötletesség, a művészi hajlam, a gyors felfogóképesség és a lovagiasság.”
A „football artistique” jellemzőit nem is lehetett volna jobban összefoglalni. A problémát csupán az jelenti, hogy ma ugyanez a művészi futball más nemzetekre is elmondható, a dél-európaiakra éppúgy, mint a brazilokra. A magyarázatot a futballtörténet adja meg: ezekben az időkben ugyanis mindezek a nemzetek még az angol–skót mintát követték. A brazilok is. 1873-ban játszották le a világ első válogatottmérkőzését Skóciában az angol és a skót nemzeti csapatok. A meccsen messze nem a maihoz hasonló futballkörülmények uralkodtak. A játékosok nem viseltek egységes ruházatot, a labda is inkább egy felfújt, idomtalan hólyaghoz hasonlított, mint a középkori futballban. De ami a sporttörténelmi fordulatot előidézte, az a skótok szokatlan játékstílusából eredt. Az angolok, akik a statikus „állófutballt” akarták játszani, igencsak meglepődtek, amikor az ellenfél játékosai nagyot rúgtak a labdába, aztán futottak előre az angol kapu felé. Ahogyan Csanádi Árpád írja Labdarúgás című tankönyvében, „a játék elsődleges célját tartották szem előtt: gyors futással és nagy rúgásokkal igyekeztek minél nagyobb teret nyerni az ellenfél irányában”.
A skót találmány hatása nem múlt el nyomtalanul. A „rúgd, és fuss tovább!” elvét az angolok is átvették, majd a stílus az egész világon megkérdőjelezhetetlen doktrínává vált. Az 1890-es években a brazilok is átvették. A tengerpart városaiba, Rióba és Sao Paulóba fehérek hozták be a labdarúgást, s hosszú ideig kizárólag ők is játszották. Brit módon. A brazilok csak akkor kezdtek el igazán jól, a maihoz hasonló, utánozhatatlan stílusban futballozni, amikor mintegy negyven év múltán a fekete brazilok is lehetőséget kaptak arra, hogy játsszanak, s hogy megalapítsanak egy egészen kivételes futballkultúrát, amely nagyon hasonlított a közép-európai stílusra. S mégis más utakat járt be, más lett a játékfilozófiája.
Ez idő alatt a brit stílus dübörgött tovább. Mindenütt. Még jelen sorok írójának gyermekkorában is virágzott a szigetországi pályákon, és a dögunalmas, kapu elé ívelgetésben nyilvánult meg. A hátsó alakzatokból valaki egy jól fejelő, magas termetű csatár fejére ívelte a labdát, az lefejelte, s az érkező belső csatárok közül valaki kapura lőtte. Ezt váltogatták a szélekre kilőtt, hosszú labdákkal. Tény, hogy nagyon jól csinálták. A sematikus szertartás kilencven percig tartott. A nyers fizikai erő dominált. A brit közönség, amely nem tudta, hogy lehet ennél jobb is, remekül szórakozott.
A város peremén, ahol élek…
S ez az állapot minden bizonnyal így is marad, ha közben a kelet-európai társadalmak mélyén futballügyben forradalmi változások nem mennek végbe. Szinte észrevétlenül nőtt ki a földből egy új futballkultúra, amelyről a világ többi része akkor még nem vett tudomást. A dunai iskola kialakulásában – megfigyelésünk szerint – két tényező lett döntő. Az Osztrák–Magyar Monarchiában kiéleződtek a nemzeti konfliktusok, s sokkal rosszabb szociális körülmények váltak uralkodóvá, mint nyugaton. Európa „boldogabb” nyugati országaiban a szociális kérdéseket akkor már állami szerepvállalással igyekeztek kezelni, míg a Monarchiában ez késett. A szegénység a nagy iparvárosok, elsősorban Budapest külső kerületeiben tömegméretűvé vált, s a szegénygondozás elavult, osztogatós, jótékonyságra alapozott módszereivel a nyomort nemhogy megszüntetni, de még enyhíteni sem nagyon lehetett. A felnövekvő ifjúság a nemzeti alávetettség (Prága), a nemzeti másodrendűség (Budapest), valamint a szegénység hármas harapófogójában vergődött. Kitörési utat kellett találni.
Minden szegénységben élő gyerek ma is érzi, hogy a kitöréshez a futball nagy lehetőség. Hogy a farkastörvényű világban ő is számít valakinek. A grundon, majd sztárként a stadionokban is. A lefojtott ego lázadása több, mint egyszerű igény a testedzésre. A háromszínű lobogó szebb, mint a „schwarzgelb”, a cseh és a német gyávább, ügyetlenebb és butább, mint a magyar, az éhező kültelki gyerek ügyesebb a labdával, mint a mindenben dúskáló budai polgárgyerek.
Szállt, szállt, de nem mindig oda
Hogy miért nevezhetők forradalminak azok a változások, amelyek Sebes meghatározásának egyes elemeit, az ötletgazdagságot, a virtuozitást a világra segítették? Mindenekelőtt azért, mert a három országban hamarosan teret nyert a labdarúgásnak egy új válfaja, a rövid passzos játék. A helyzet egyszerű számtanpéldával megmagyarázható: ha egy csapatban több a virtuóz, ötletekkel operáló, kreatív játékos, akkor ez a csapat nyer, mert adott idő alatt ez a csapat ér többet a labdához. Honnan eredt a „rúgd előre, és fuss!” szisztéma ellenpontjaként a rövid passzos játékstílus? Előteszteléseim eredményei alapján tisztában vagyok azzal, hogy sokan fogják vitatni, de kénytelen vagyok leírni: a rendszer születését én egy egyszerű kis találmányból, a rongylabdából vezetem le.
Nem tudom, ki élte már át valaha azt a kudarcot, amit jelen sorok írója többször, hogy a rongylabda hosszú távon nem irányítható. Nagyot rúgni azért nem szabad vele, mert nem oda megy, ahová akarjuk. S ezzel a kör be is zárult. A múlt század elején a Külső Mester utca hosszában végig hatalmas grundokon nagy létszámú csapatok játszottak rongylabdával. Hogy rövid passzokkal el lehessen jutni az ellenfél kapujáig, mindenkinek hozzá kellett érnie a labdához legalább egyszer. De inkább kétszer. Közben meg lehetett állni, trükközni, cselezgetni, improvizatív passzolgatással eldugni a labdát az ellenfél elől. Kicsit meg is alázni. Bebizonyítani, még plasztikusabban kidomborítani, hogy a jó én vagyok. A jó, és nem a jobb. Az ellenfél tehát nem lehet más, csak rossz. A kelet-európai futball mélylélektanában, a kölcsönös megalázottságban és lefojtottságban vergődő személyiségben ez is benne van. Ez a fő dolog. A német grundokon – a hetvenes évek elején még lehetett belőlük látni párat – az ilyesféle elképzelhetetlen volt. A grund szintjén és a stadionokban egyenrangú partnernek tekintették és tisztelték az ellenfelet: „Hja, man muss sportlich sein.” Fő a sportszerűség.
A rövid passzos játékkultúrát egyik nemzedék adta a másiknak. Persze nem állítjuk, hogy ebben a stílusban kizárt lett volna a fizikai erő, a sok futás és a hosszú előreadás. Volt ez is, de a rendszer lényegét a rövid passz jelentette. Gurigázás laposan. A világhír csúcsaira emelkedett Schlosser, Orth, Sárosi, Puskás miért is játszott volna mást, mint a többi magyar akkori élvonalbeli játékos, hiszen valamennyit a grund nevelte! Amikor bekerültek a nagy csapatokba, az idősebb játékosok ugyanezt játszották.
Schlosser Imre, a Ferencváros és az MTK világhírű sztárjának visszaemlékezése, 1897, Budapest, Petőfi téri grund. A Schlosser által összeverbuvált gyerekcsapat rongylabdával vívja mérkőzését egy szomszédos grund csapatával. „Ez a gömb alakú rongy a rongylabda volt. Inkább rongy, mint labda, mert igen nagy jóindulat és költői fantázia kellett ahhoz, hogy labdának nevezhessék. A rongylabda legfontosabb alkatrésze rendszerint egy hazulról elcsent harisnya volt. A harisnyát meg lehetett tölteni különböző, szintén hazai eredetű egyéb rongydarabokkal. Egy ügyes csavarás, egy kevés spárga, és kész volt a rongylabda, amely azok céljaira, akik használták, ideálisan megfelelt: belé lehetett rúgni, és a labda szállt. Szállt-szállt, de nem mindig oda, ahova rúgni akartuk, és sohasem ahová a körülöttünk sétálók szerették volna.” Európa gazdagabb országaiban az ifjúság számára biztosított futballkörülmények is jobbak voltak. A bőrlabda és a rongylabda különbözőségéből más játékfilozófia formálódott ki.
S hogy az olvasó ne kételkedjék a történelmi folytonosságban, még egy idézet. Bányai Nándor, Puskás barátja szerint „az Öcsi” számára ez a kezdetleges játékszer adta az alapképzést ahhoz, ami „[…] kellett a labdával kapcsolatos dolgokhoz”. S hogy mik voltak ezek a dolgok? Borsi-Kálmán Béla írja Puskásról szóló munkájában, hogy a Real Madrid öltözőjében, a zuhanyozóban egy darab szappannal is tudott dekázni. Egészen elképesztő mutatvány. Még a nagy Di Stefano és Gento sem tudta ezt a produkciót utánacsinálni.
Magyarország a világ élén
