Ami nálunk nem sikerült: kölcsön nullaszázalékos kamatra

Ezen a héten Magyarországon járt egy szerény, halk szavú, bangladesi ember. A Nobel-békedíjas közgazdász, Muhammad Junusz, akinek pénzintézete mindenfajta fedezet és garancia nélkül évtizedek óta nyújt kis összegű hiteleket nincstelenek, koldusok és hajléktalanok millióinak, immár nemcsak Ázsiában, hanem a világ legkülönbözőbb pontjain.
A szegények bankjának (Grameen) alapítója a Magyarországon tevékenykedő pénzintézetek számára furcsán csengő elveket vall. Junusz szerint ugyanis meg kell bízni a banki ügyfélben, feltételezve annak jó szándékát, s hogy a kölcsönből saját boldogulásának alapjait kívánja lefektetni. A pénz mellé tanácsok is járnak, mivel a mikrohitelek felvevőinek ismerniük kell a pénzzel gazdálkodás alapvető szabályait. Junusz tehát nem halat, hanem hálót ad, megtanít halászni.
S a rendszer gördülékenyen működik. Évről évre több fiók nyílik, több a kihelyezett kölcsön, terjed az üzleti modell.
Egyvalami azonban változatlan: a becsületes ügyfelek aránya. Az adósok 98 százaléka az utolsó dollárig visszafizeti a felvett kölcsönt. A ma még koldusnak és hajléktalannak számító, de a szegénységből kitörni szándékozóknak nulla- százalékos kamatra adnak pénzt, viszonzásképp egy egészen kis léptékű üzleti vállalkozás tervét és az adósság visszafizetésére szerveződött, egymásért felelősséget vállaló csapatot várnak. Mivel néhány száz dolláros mikrohiteleknél valószínűsíthetően nincs sem tőke, sem ingatlanfedezet, ezért a Junusz-modell az emberek egymás iránti bizalmára épített. S lám, a rendszer itt is működik: százezer megsegített nincstelenből egy év alatt közel 18 ezren tudnak kijutni a mélyszegénységből.
A magyar adóterhelést, bürokráciát és más, a mikrovállalkozások beindításának akadályait felemlegető hazai újságírói kérdéseket Junusz nem is érti. Azt mondja, az indulásnál mindig el kell fogadni a külső körülményeket, a legfontosabb, hogy a saját lábunkra álljunk, a saját munkánkból éljünk meg, s ne várjuk – akár generációkon keresztül – az állami segélyeket. A bangladesi bankár magyar viszonylatban meghökkentő nézeteket vall az adózásról is. Ő ugyanis abban a meggyőződésben fizeti be az adóját, hogy azt az állam majd jó helyre költi el. Azt mondja, ha ebből indul ki mindenki, előbb-utóbb így is lesz.
Junusz első hitele 20 dollár volt a hetvenes évek elején. A Grameen bank azóta már nyolcmilliárd dollárnyi összeget helyezett ki a mélyszegénységben élőknek, akik elhitték: lehet más logika alapján is rendezni életüket. Van tehát bank, amelynek alapelve, hogy jobbá teheti mások életét, és a profitjával az igazságosabb társadalom felé tesz egy lépést nap mint nap. A Nobel-díjas közgazdász nem magát a kapitalizmust váltaná le, hanem az emberek fejében állítana át egy váltót, mert hiszi, hogy nem a mohóság a legfőbb rendező elv a világban. Junusz filozófiája szerint a világ egy nagy falu, ezért kell törődnünk egymással.
Hát igen. Bár hinni tudnánk neki! Ha ez sikerülne, akkor „a világ egy nagy falu” megállapításról nem a sukorói álkaszinóvárosra közpénzt kérő külföldi ingatlanpanamázó jutna eszükbe, aki épp ugyanezzel a szófordulattal kerülte ki a valós lakhelyét firtató kérdéseket. Ha Junuszon edződtünk volna, akkor a hazai szegények bankjának ötletével évekig kufárkodó Korózs Lajos szociális államtitkárnak senki egy percig sem hitte volna egyetlen szavát sem, mert a pusztán reklámcéllal beharangozott kezdeményezésből gyakorlatilag semmi nem lett, a szaktárca korábbi vezetője pedig az MSZP képviselőjeként most békésen pogácsázhat a Parlament falai között. Legalább a mikrohitelezés nemes elvét ne járatták volna le.