Békéltetők

Tényleg nyilvánvaló a Gázába igyekvő segélyhajók megtámadása után, hogy Törökország elfordul a Nyugattól, és az iszlám országokban találja meg szövetségeseit? Vagy most még csak arról van szó, az Egyesült Államoknak nincs is ellenére, hogy az incidens után a palesztin ügy bajnoka a megbízhatóbb Törökország legyen?

Mind több jel utal arra, hogy Törökország nagy változásokon ment keresztül az iszlám gyökerű Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) nyolcéves uralma alatt. Sosem volt teljesen odaadó híve, de most egyre gyakrabban tör borsot Amerika orra alá.

Az efféle „apróságok” azonban eddig mit sem változtattak Törökország mint az Egyesült Államok és tágabb értelemben a Nyugat legmegbízhatóbb közel-keleti szövetségesének imázsán. Kérdés azonban, hogy a május 31-i eseményeket követően is így lesz-e. Mint ismeretes, ekkor izraeli kommandósok támadták meg a Gázai övezetbe tartó, a huzamosabb ideje izraeli embargó alatt élő palesztinok számára humanitárius segélyt szállító nemzetközi hajókonvojt, és a török vezérhajón, a Mavi Marmarán megöltek nyolc török és egy török származású amerikai állampolgárt.
Átalakul vagy legalább árnyaltabbá válik-e a kép ennek nyomán Törökországról, ahonnan már régóta érkeznek hírek a nyugati típusú, szekuláris állam pártolói, a „kemalisták” (Musztafa Kemalnak, az Oszmán Birodalom romjain létrejött világi török állam megalapítójának nevéből) és az iszlám vallást a politikával szorosan összekapcsoló AKP hívei közötti elkeseredett hatalmi harcról? Ez a kérdés különösen akkor izgalmas, ha figyelembe vesszük, hogy a Gáza közelében történtek – vagyis Törökország karakán fellépése a palesztinok védelmében, Izrael ellen – új erőviszonyokat, de legalábbis új „szereposztást” vetíthet előre a közel-keleti játszmában.
Az incidens résztvevőinek viselkedésében első látásra nem volt semmi új. Tel-Aviv a tőle megszokott módon az önvédelemhez való jogát hangsúlyozta, és arra hivatkozott, hogy katonái saját testi épségük védelmében cselekedtek. Az egyetlen újdonság Benjamin Netanjahu kifakadása volt, hogy Európa elítélheti most a zsidó államot, de már nem is olyan sokára neki is meg kell küzdenie ugyanezzel az ellenséggel. Az izraeli hadsereg brutális fellépése, ahogy lenni szokott, most is heves tiltakozást váltott ki. A török közvélemény zsidóellenessége szintén nem új keletű. Abban sincs semmi meglepő, ha török politikusok időről időre Izrael-ellenes kijelentéseket engednek meg maguknak, még akkor sem, ha Ankara az elsők között ismerte el a zsidó államot. Ám ezek az 1948 óta folyamatosan előforduló „asszóváltások” eddig nem zavarták meg tartósan a két ország viszonyát. Az sem változtatott rajta lényegesen, hogy Törökországban iszlám irányultságú pártok kerültek hatalomra, hiszen az AKP országlása alatt 145 százalékkal növekedett a török–izraeli kereskedelmi forgalom. A katonai és hadiipari együttműködést pedig éppenséggel az első kormányzati szintre emelkedett iszlám politikai erő, a Jólét Pártjának (Refah) országlása alatt kötötték (1996).
Törökország, jóllehet sok pénzt áldoz hadiiparának fejlesztésére, azóta sem tudta függetleníti magát a high-tech importtól, amely még 2007-ben is 1,8 milliárd dollár értékben Izraelből származott. Nem csoda hát, hogy a két ország közötti barátságos viszony fölött a legéberebben mindig a török hadsereg őrködött. Jóllehet az AKP hatékonyan csökkentette a „kemalisták” bázisának tekintett hadsereg befolyását, az Izraellel folytatott katonai együttműködés a mostani török kormánynak is érdeke. A zsidó állam sem siet megszüntetni, így a gázai incidenst követő „keménykedés” dacára Izraelben folytatódik a török személyzet kiképzése a pilóta nélküli Heron repülőgépek használatára. A minap életbe léptetett török légtérzár sem olyan vészes, „csak” az izraeli katonai repülőgépekre vonatkozik. A legnehezebben visszaszívható az a fenyegetés, hogy Ankara visszahívja nagykövetét Tel-Avivból, ha e hónap végéig nem lesz izraeli bocsánatkérés. Ez viszont kivédhető, ha Netanjahu kedden a Fehér Házban belement a független bizottság felállításába, amely kivizsgálná a Mavi Marmarán történteket.

Ahmed Davutoglu török külügyminiszter viszont már két héttel ezelőtt találkozott Brüsszelben Benjamin Eliezer izraeli kereskedelmi miniszterrel. Az utóbbit ugyan igyekeztek titokban tartani, de nem sikerült. Törökországnak az Egyesült Államokhoz való viszonyulása is mindig pragmatikus volt. Ankara nem rejtette véka alá, ha érdekei sérültek, s ilyenkor látványosan megorrolt szövetségesére. Így például megvonta vendégszeretetét a területén állomásozó amerikai katonáktól, mihelyt Washington rosszallását fejezte ki Ciprus törökök lakta részének elfoglalása miatt, s fegyverembargót léptetett életbe Ankara ellen. A törökök mérsékelt lelkesedéssel támogatták az amerikai célkitűzéseket az első öbölháborúban, mert tartottak az észak-iraki kurd területek önállóságának megnövekedésétől, s – többek között – ugyanezért igyekeztek megtorpedózni a másodikat, amelyet ugyanakkor egy percig sem haboztak később a saját céljaikra kihasználni, s a határon „átnyúlva” megelőző csapásokat mérni a kurdokra Észak-Irakban.
A török közvéleményben elterjedt az a vélekedés, hogy az első számú közellenséget, a törvényen kívül helyezett Kurd Munkapártot (PKK) tulajdonképpen az Amerika–Izrael tandem pénzeli, hogy megfélemlítse és a velük való együttműködésre kényszerítse a törököket. Az Egyesült Államok azonban az efféle gyanúsítgatások ellenére sem vonta meg szeretetét Törökországtól, sőt a gázai események után sietett leszögezni, hogy továbbra is támogatja harcát a kurd terroristák ellen. Török részről pedig – minden leküzdhetetlen ellenszenv dacára – továbbra sem zárkóznak el attól, hogy elfogadják az amerikai segítséget (például a titkosszolgálati információkat). A torontói G20-találkozóra igyekvő Recep Tayyip Erdogan török kormányfő sebtében összejött Obama elnökkel, s többek között ennek a segítségnyújtásnak a kiterjesztését kérte.

Ezek után jogosan merül fel a kérdés, tényleg olyan nagy horderejű dolog történt-e május 31-én Gáza partjainál (eltekintve persze attól a kilenc embertől, aki akkor életét vesztette). Az elmondottak alapján az sem lenne meglepő, ha a segélykonvoj ügye tulajdonképpen csak ürügyül szolgálna az Egyesült Államok és Izrael számára, hogy a megbízhatatlan mozlim országok – például Szaúd-Arábia – helyett a megbízható szövetségesre, Törökországra bízzák, hogy a palesztin ügy bajnoka legyen. De vajon olyan megbízható híve-e még Amerikának és a nyugati típusú demokráciának Törökország?
A tárgyilagos válasz erre az, hogy egyre kevésbé. Törökország ugyanis kívülről és belülről egyaránt megváltozott, s ez a folyamat már régen kezdődött. A hidegháború vége után úgy érezte, geopolitikailag leértékelődött. Csakhamar rájött azonban, hogy Irakkal, Iránnal és az EU-val való közös határa is jól értékesíthető a nemzetközi politikai porondon. Az orosz szomszédság most másféleképpen lehet a hasznára: gázimportjának 65 százalékát fedezi orosz forrásból. Külpolitikai téren is sok a találkozási pont a két ország között: például az Iránhoz és Szíriához való viszonyt illetően. Kőolaj dolgában Irán is fontos Törökország számára, amellyel az iszlám kormányzás révén amúgy is közös hullámhosszon vannak, holott Ankara még nem is olyan régen az iszlám forradalom exportjával vádolta Teheránt. A „vörös könyvben” rögzített nemzetbiztonsági veszélyforrások között újabban már nem szerepel Irán, ahogyan azok a radikális iszlám csoportok sem (egy ilyen bérelte azt a hajót, amelyre lecsaptak az izraeli kommandósok), amelyeknek a tevékenységére korábban kiemelt figyelmet fordítottak a török hatóságok. Az Amerika-barátság pedig már korántsem olyan meghatározó vonása a török politikának, mint korábban. Az európai uniós tagságra való törekvés is inkább szólam, semmint határozott célkitűzés. Az AKP közelebb hozta viszont Törökországot a mozlim országokhoz, nemcsak Iránnal békült ki, hanem Szíriával is egyre jobbak a kapcsolatai. Az uralkodó AKP a sajtóban élvezett növekvő tulajdoni hányadát és befolyását nem csupán zsidó-, hanem általában Nyugat-ellenes propagandára használja fel. Hatékonyan terjeszt egy ismerős, a magyar tapasztalatok szerint roppant veszélyes felfogást: „mi, mozlimok harcban a többiekkel, a rosszakkal” (hitetlenekkel), azt sugallva ezzel tizenéves törökök százezreinek határokon innen és túl, hogy ők az igazság letéteményesei, s ezért bármit megtehetnek. (Talán erre célzott Netanjahu, amikor a rövidesen Európát is elérő veszélyről beszélt.) Mindehhez az AKP kormányzása alatt felszálló ágba került gazdaság adja meg az önbizalmat, jóllehet ennek korábban vetették meg az alapjait (lásd az Európai Unióval létrehozott vámunió). A nyugati világ pénzügyi válsága a török bankokat kevéssé érintette, mivel a spekulatív tőke természetéről korábban kapott keserű leckék után sokkal szorosabb az együttműködésük az arab bankokkal. Törökország megnövekedett önbizalmát vetíti a külpolitika területére Davutoglu külügyminiszter, aki az oszmán birodalmi külpolitika hagyományaira támaszkodva békéltetőnek ajánlkozik most a Balkánon és a Közel-Keleten. E szerepvállalás reális értékeléséhez azonban Amerikának és az EU-nak ajánlatos összeraknia a nagyobb képet, amelyben a növekvő radikális iszlám befolyás alatt álló Törökország mellett ott van a „trónkövetelők” egész hada, így Oroszország, Szíria és Irán is.