Egyetemes etika és hozzá igazodó demokrácia

A magyar kultúra helyzetének égető kérdésére tapintott rá Szörényi László, amikor megírta a Nemzeti tudományok és oktatás című vitacikkét. Aktualitását jól mutatják a reagálások, amelyek egy része azt vázolta fel, milyen politikai okok vezettek el ennek a krízishelyzetnek a kialakulásához, másfelől rámutattak egy-egy területre, így dokumentálva, hogy nemzeti kultúránk miért is jutott ebbe a nehéz helyzetbe. Mindezek után váratlan véleményként jelent meg Boros János filozófus hozzászólása, aki Szörényi László vitaindítóját XIX. századi felfogásnak minősíti. A saját családjában ő ugyanis azt tapasztalta, hogy az iskola alapvetően ma is eredményes, csak egyfelől hiányzik hozzá a megfelelő erőforrás, azaz a pénz, másfelől az egész ország „gigantikus őrültekháza”, amely útját állja a nagyobb fokú hatékonyságnak. Boros János itt szeretne rendet csinálni, egyfelől az etika alapján, másfelől pedig a demokrácia jegyében, amely utóbbi mindenképpen „sikeres, a modern világ egyetlen lehetősége”. Bár önmagában a szerző érvelése logikus, súlyos ellenvetéseket lehet vele szemben tennünk. Szörényi László nemcsak óriási tárgyi tudással, nyelvi felkészültséggel rendelkezik, hanem igazi európai értelmiségi, sőt beutazta széles e világot az ázsiai Távol-Kelettől egészen Észak-Amerikáig. Az az irodalomtörténész, aki nemcsak Dante és Petrarca világában van otthon, de a XX. század legmodernebb szellemi műhelyeiben is. Ő lenne tehát XIX. századi figura, akinek a modern kor elvárásai tekintetében ne lennének megalapozott elképzelései? Inkább arról van szó, hogy az utóbbi években egy rosszul értelmezett szabadelvű globalizáció jegyében hazai kultúránk letért arról az útról, amelyet az Európai Unió megálmodói, Robert Schumann és mások úgy képzeltek el, hogy a mai változó világban megszülető új Európa a nemzeti műveltségeknek is igazán otthont ad, s azok hordozói egyszerre lesznek világpolgárok, az európai értékek őrzői és ugyanakkor a nemzeti hagyományok továbbvivői.
Szörényi László tisztában van ezzel az ideállal, hiszen latin szakos volt, s ismeri a már Cicerónál felbukkanó eszmét, mely szerint Róma polgárnak valójában két hazája van. Egyfelől az a városállam, amelyben megszületett, másfelől pedig az a magasabb rendű haza, amelynek rómaiként alkotóeleme lett, vagyis a Római Birodalom, amely a korabeli felfogás szerint egyet jelentett a világmindenséggel. Ez a cicerói kettős haza elmélet valójában előfutára volt a modern Európa-ház gondolatának, amelyben szerves egységbe fonódik nemzet és egyetemes kultúra. Amit Cicero megfogalmazott, azt csak még pontosabbá tették az antik világ későbbi gondolkodói: Seneca vagy Marcus Aurelius. Utóbbi kifejezetten az emberi civilizáció egyetemességébe álmodta bele azt, amit mi antik kultúrának nevezünk. A későbbiekben ugyanennek az eszmének keresztény átértelmezése tűnt fel, részben már magában a klasszikus világban, de még inkább abban a keresztény eszmeiségben, amely Európában a Kr. u. 1. ezredforduló tájékán fogalmazódott meg először II. Szilveszter pápa és III. Ottó terveiben, hogy azután számos más későbbi változatnak váljon a keretévé. Ez az eszme ugyanis előfutára lett egyfelől a modern Európa-ház elképzelésének, másfelől annak a ma egyre jobban terjedő ideálnak, amit egész egyszerűen a világfalu fogalmával szokás jelölni, ahogy az például J. Maritain követőinél is megjelenik. Megítélésem szerint mindez magától értetődő szellemi-kulturális keret Szörényi számára, aki éppen ezen pozitív eszmény hiányos megvalósulását kénytelen tapasztalni szülőhazájában, amely az elmúlt évtizedekben képtelennek bizonyult nemzeti kultúráját megfelelően beépíteni a világfaluvá válás folyamatába.
Azt kell ugyanis tapasztalnunk, hogy a diákok tárgyi tudása nagyon sekélyes: vannak egyetemisták, akik még azt sem tudják, hogy mikor volt a II. világháború. Honnan tudnák akkor, hogy ennek az oly tragikus, egész világunkat átfogó eseménynek milyen üzenetei lehetnek az emberiség számára a rasszista szemlélet elfajulásától kezdve a humanitás és az emberi méltóság teljes elvetéséig és meggyalázásáig?
Önmagában sem az etikát, sem a demokráciát nem szabad abszolút pozitív minőségnek tekintenünk. A nácizmusnak és a sztálinizmusnak is megvolt például a maga etikája és az erre épülő oktatási rendszere. Gondoljunk csak Németországban E. Krieck elképzeléseire, vagy a Szovjetunióban Zsdanov eszméire. Voltaképpen ezek is egyfajta morált jelentettek, elvetve a helyesen értelmezett történetiséget, és helyette olyan mitológiát építve ki, amely ugyan ősi elemekből látszott táplálkozni, de valójában az igaz emberi értékek feladását jelentette. Ezért nem elég csak tanítani, illetve tanulni az etikát, hanem azt megbízható értékekre kell alapozni, éspedig úgy, hogy mindez kellőképpen átélhető legyen, a mából fakadó érzések alapján ugyanúgy, mint a múlt tanulságainak ismeretében. Ezért nem sérülhet az embernek az élethez, létének fenntartásához való joga; biztosítani kell tudnia folyamatos regenerációját; megilleti őt a politikai és a véleménynyilvánítási szabadság, valamint a tanuláshoz való hozzájutás lehetősége, a jogegyenlőség, de csak úgy, ha ez valóban az egyetemes közjó szolgálatában áll. Vagyis kell hogy legyen valamiféle mérték és keret, amelynek megtartása nélkülözhetetlen, mert különben az ember és a világ léte egyaránt veszélybe kerül. Ezt az önkorlátozást már az antikvitás is felismerte, többek közt a már említett Cicero, de mások is, s a kereszténység, valamint a modern humanizmusok is világosan eljutottak ehhez a felismeréshez. Ezért kellene a XXI. század embere számára is nyilvánvalóvá tenni az emberi jogok és kötelességek helyes értékrendszerének megismerését. A múlt tükrét is fel kell használni ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék, mit jelent valóban embernek lenni, s hogy egyetemesen hasznos csak az lehet, ami valóban tisztességes, figyelembe veszi az ember méltóságát, s nem veszélyezteti a többi embert, sőt akár az emberiséget. Gondolom: ebben mind Szörényi László, mind Boros János egyetértenek, de vajon a jelenlegi magyar oktatás és kutatás mindent megtesz-e ennek érdekében?
Tapasztalataim nem túl jók. Évek óta hiába próbálkozom egy tudományos projektum megvalósításával, amely az emberi jogok és méltóság elveinek antik előzményeit kívánná bemutatni, akár a legszélesebb közönségnek népszerű formában is hozzáférhetővé téve. A vizsgálat középpontjában ugyanis olyan kiváló tollú szerzők művei állnának, mint Cicero, Seneca, Szent Ágoston és mások. Ez a program azonban az elmúlt években – s ez bizonyára nem független az általános nevelési és tudományos helyzettől – semmiféle támogatásban sem részesült, szemben más, közelről sem mindig erkölcsépítő témákkal. Érvényesül tehát a közjót szem előtt tartó etika, amelyik az elvben vitathatatlan értéket képviseli? Ezzel egyúttal eljutunk a demokrácia kérdéséhez is. Az antikvitás jól ismerte a demokráciát, de távolról sem csak a pozitív oldaláról. Az antik politika- és morálfilozófia szinte egybehangzóan hangsúlyozta, hogy a demokráciának is megvannak a maga veszélyei, amennyiben kárára van a közjónak. Márpedig ha az ember léte és méltósága veszélybe kerül, ha az emberi kultúra képtelen magát megóvni és fenntartani, akkor ez a demokrácia letért a helyes pályájáról, és katasztrófába visz.
Megítélésem szerint a jelen magyar kultúráért, de egyúttal Európáért és az egész világért aggódó emberek e tragikus fordulat elkerülése érdekében emelik fel szavukat, oda kell rájuk figyelni. Nemcsak az emlékhelyeknek van ugyanis intő, üzenetközvetítő erejük, hanem az emberi szellem minden alkotásának, amely emberi méltóságunk megőrzésére ösztönöz. De maguknak a bűnöknek is figyelmeztetniük kell, mert ezek esetében a szabad véleménynyilvánítás már semmiképpen sem engedhető meg korlátlan mértékben. A humanitást óvnunk kell, ahogy a kertész is oltalmazza növényeit és gyümölcseit, nehogy megfertőzzék az embert. Éltessék, gazdagítsák, miként Európában századokon keresztül ezt tette velünk a klasszikus latin kultúra, amelyet most a kiirtás réme fenyeget! Őrizzük meg tehát a hozzá való hűséget, amely hogyan is hangzik latinul…? Néhány évvel ezelőtt az emberek még biztosan tudták.

A szerző professor emeritus

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.), Porogi András (Jó tanár, támogató társadalom, július 9.), Bencze Ágnes (Tények és érvek a bölcsészoktatás védelmében, július 13.).