Márffynak gyönyörűsége a látás, és ezért gyönyörűség nekünk látni a képeket, amelyeken azt mutatja: így látom a világot, az ezüstös párában úszó várost… A legnemesebb férfilíra zeng a képeken, a kritikus szeretne egyszerű néző lenni, és csak azt mondani, gyere, néző, gyönyörű – írta a művészről 1930-ban, pályája csúcsán az egyik elragadtatott kritikus. És a nézők jöttek valóban, és a festő nemcsak itthon, de külföldön is nagy sikereket ért el akkoriban, s az is megtörtént, ami a XX. századi magyar festészetben igencsak ritka volt, az „egyszerű nézők” mellett nagyra értékelte Márffy művészetét a kritika és a festőszakma egyaránt. Ki tudja, ha akkoriban nem itthon, hanem külföldön, mondjuk Párizsban festi képeit, akkor Európa- vagy épp világhírű alkotó is válhatott volna belőle. Vagy mégsem? Hiszen akkor aligha lett volna tagja a Nyolcak művészcsoportnak, nem születtek volna meg a nyergesújfalui aktok, tájképek, nem lett volna Csinszka-korszak, amely házasságuk időszakát, az 1920-tól 1934-ig tartó időszakot jelenti, s amely a múzsa hirtelen halálával ért véget. Nem kellett volna átélnie, hogy a világháború alatt szerelmét elpusztítják a nyilasok, műtermét feldúlják a szovjetek, s azt sem, hogy élete utolsó évtizedében szinte nem létezőnek tekinti művészetét a szocialista hatalom.
Márpedig mindezzel teljes Márffy piktúrája, amely egyrészről valóban „a pillanat szépségét ünnepli, mint a dal, amely szétoszlik az éterben” – ahogyan a kiváló művészettörténész, Genthon István írta róla, másrészt pedig képes volt rá, hogy a pillanat szépségében megmutassa az időtlen értékeket is, hogy értéket teremtsen olyan körülmények között, amelyek nem igazán kedveznek ennek az értékteremtő munkának. Ha úgy tetszik, heroikus vállalkozás volt az övé, hiszen magyar körülmények között volt képes egyetemes értékeket létrehozni, „megemelni” a dolgokat, ahogyan Vollard, a híres párizsi műkereskedő fogalmazott, amikor Márffy azon tűnődött, mi az a varázsos valami a francia festészetben, ami annyira megejti az embert: „Oui, ils enlevent les choses.”
A levelet, amelyben Márffy erről az élményről beszámol, a Rockenbauer Zoltán által összeállított, 2006-ban a Makláry Artworks által megjelentetett életmű-katalógus közli, számos addig publikálatlan dokumentum és a nyilvánosság előtt alig vagy sosem szerepelt mű reprodukciója társaságában. Részben ennek a kiadványnak köszönhető, hogy Márffy munkássága újra az érdeklődés középpontjába került, részben annak a tárlatnak, amelyet szintén Rockenbauer Zoltán rendezett a festő születése 125. évfordulóján, 2003-ban az Ernst Múzeumban, a művész egykori nagy sikerei színhelyén. Ez a kiállítás azonban kifejezetten az önarcképekre és a nőábrázolásokra koncentrált, a Kogart Házban rendezett tárlat Márffy halála után több mint ötven évvel az első olyan bemutató, amelyen az életmű minden szeletét jelentős művek képviselik. Jó lenne tudni egyébként, hogy miért kell egy alapítványi kiállítóhelynek pótolnia azt, amit mondjuk a Magyar Nemzeti Galéria szakemberei elmulasztottak.
Mert valóban a jelentős művekkel reprezentált, egymásra épülő pályaszakaszok együttese érzékelteti Márffy nagyságát: az 1902–06 közötti párizsi évek végén a képek megszínesedése a fauves, a nabis jegyében, majd a Nyergesújfalun, Kernstok és a Nyolcak más tagjaival végzett munka ragyogó eredményei, elsősorban a vízparti női aktok, fürdőzők sora, amelyek egyrészt a közvetlen közelről szemlélt természet, másrészt a cezanne-i piktúra döntő hatására utalnak.
Az 1920–34 közötti korszakot főként a Csinszkáról készült portrék és aktok jellemzik (noha szinte sohasem festett szemet, őt mindig tágra nyílt szemekkel ábrázolta), az oldott, színes képek a „társaság” tagjairól kertben, teraszon, tengerparton, a meghittség, kiegyensúlyozottság jegyében. 1930-ban sorozatot festett a cirkusz világáról, ezt a tárlaton három, szinte triptichonként megjelenő mű reprezentálja. Mennyire más ez a hármas, mint az a három kép, amely Csinszka halála után készült, felülnézetben ábrázolja, hogyan küzdenek a tengerrel a hajósok, mintha csak saját lelki küzdelmeit vetítené ki, ahogyan a második világháború éveit átívelő, 1948-ig tartó korszak hegyi tájakat ábrázoló kompozícióiban, a comói képekben. A végtelenség iránti vágy, a megfogalmazhatatlan hiány tükröződik bennük, akár csak a lovas képekben, amelyek az ősidők, a mítoszok titkait sejtetik, azt a tisztaságot, amely helyett előbb a háború, majd a diktatúra mocskát zúdította a kor a festőre és kortársaira. Maga is vétkes lett volna abban – gondtalan optimizmusával, a fenyegető árnyak iránti vakságával – hogy így történt? Van kivétel is persze: az első világháború alatt festette a hadifestőként dolgozó Márffy a Táborozás című képet, amely bár alapjában nem a „háborút”, inkább a tájat ábrázolja, baljóslatú vörös fényeivel akaratlanul is mindent elmond arról, ami elkövetkezett. Érdemes egy kicsit gondolkodni ezen is, a tanulságok még izgalmasabbá teszik Márffy művészetét. És persze új kiállításokat, kiadványokat sürgetnek vele kapcsolatban. Így hát, bármennyi remek képet, bármilyen revelatív élményt kínál, reméljük, mégsem a mostani lesz „az évszázad Márffy-kiállítása”, ahogyan hirdetik.
(Márffy – Szín, fény, ragyogás, Kogart Ház, augusztus 1-jéig.)
origo.hu
Súlyos galandféreg-fertőzés terjed Magyarországon
