Ellensúly – de honnan?

Most már papírunk van róla, hogy nem vagyunk peszszimista ország. Az egyik legnagyobb közvélemény-kutató cég adatai szerint hosszú idő után megfordult egy rossz trend, s ma már a szkeptikusoknál többen vannak azok, akik bíznak abban, hogy a magyar kormány jó úton jár. S bár a különböző tévécsatornák eltérő módon tálalhatják az eseményeket, vannak hírek fehéren feketén, amelyekből már ma is sok minden látszik. Sokféleképpen lehet kommentálni azt, hogy Simor András jegybankelnöknek a kormány elképzelései szerint a továbbiakban nem jár nyolcmillió forintos fizetés, lehet ezt a banki függetlenség sarki éjszakájának tartani, vagy a sherwoodi erdőben a legizgalmasabb tettnek, de egy biztos: az emberek végre arról hallanak, hogy ha takarékoskodni kell, akkor az fent is érvényes. S megjósolható, hogy minél több, akár uniós, akár bankszövetségi akadékoskodással találja szemben magát a kormányfő, hogy Simorra is érvényes legyen a kétmilliós fizetési plafon, annál népszerűbb lesz.
Mobil- és laptopvásárlási stop van, országházi bútorcsere nem lesz. Nincs pénzszórás, ez az üzenet, és ezúttal nemcsak lefelé. Volt egy miniszterelnökünk, aki umbuldált magának egy kormányüdülőt, és a riporternek erről azt mondta: Ha egy gatyát az áruházban harminc százalékkal leáraznak, miért ne venném meg? A kormányüdülő és a gatya közti párhuzam olyan mély hatást tett rám, hogy azóta is magam előtt látom Gyurcsány méltatlankodó arcát, s kezébe képzelem a leértékelt gatyát (úgy is, mint kormányüdülőt). Az idén nyáron ebben az üdülőben árvíz sújtotta területekről meghívott lengyel és magyar gyerekek nyaralnak.
Ami az egyik kormányfőnek gatya, a másiknak alkalom arra, hogy egy kevéske jót tegyen azokkal, akik bajban vannak.
A Fidesz azt tesz a több mint kétharmados többséggel, amit akar, ezt halljuk a választások éjszakája óta naponta. Nincsen politikai ellensúly, mondta Mesterházy Attila. Való igaz: egyelőre nincsen. Mi kell a politikai ellensúlyhoz? Vagy hitelét nem vesztett ellenzéki párt(ok) vagy kritikus szellemi elit. Az MSZP van a legnehezebb helyzetben, kormányzásuk baklövéseit nem egykönnyen fogjuk elfelejteni. Nagyobb veszélynek láttatják az erős támogatással, demokratikusan megválasztott többségi kormányzást, mint saját kisebbségi kormányzásukat, amely mögött legfeljebb demokratikusan elvesztett szavazóbázisukat és lelécelt koalíciós partnerüket tudták felmutatni. Az LMP egyelőre tartja magát, a gyanakvók szerint még nem volt idejük hitelüket veszteni. Kontrollnak máris jobbak, mint a Jobbik, amely kinőhette volna magát egy nemzeti radikális párttá. A Fidesz számára ellensúlyt, kontrollt egy rendkívül tudatos, nem ellendrukker, de nem is a saját pecsenyéjét sütögető értelmiségi réteg is jelenthetne. Egyelőre ennek sem látszódnak markáns körvonalai. Sok értékes ember, magasan kvalifikált értelmiségi jelenleg „kivár”, mert szkepszisük politikailag nem aktivizálja őket, inkább munkájukba temetkeznek. Mély nyomokat hagytak bennük az átélt évtizedek.
Mi marad a Fidesznek? Tévedhetetlennek kell lennie. Elég hálátlan feladat. Jó-e nekünk, ha gyenge ellenzéki pártjaink, szkeptikus értelmiségünk és tévedhetetlenségre ítélt kormányunk lesz? Azt hiszem, nem jó. Hosszú ideig tévedhetetlennek lenni, az egy kis pokol. Ki tud többéves tévedhetetlenség után egészséges lelkületű maradni?
A Fidesz nem azzal őrizheti meg népszerűségét, ha vagy maga mellé állít, vagy legyűr minden ellenerőt. Az erő akkor érzékeli önmagát legpontosabban, ha nem úgy jut előre, mint kés a vajban.
Arról nem is beszélve, hogy a győzelem nagylelkűségre kötelez.