Sorsunk nyitott könyv állítólag. De ki olvassa? Meglehetősen szűk kör. Etnográfusok szerint a még elfogadható csoport úgy háromszáz fő körüli. Ezért számlált tízezredeken keresztül épp ennyi főt a tipikus törzs. És ezért megy el jó esetben épp ennyi ember az esküvődre. A vendégsereg a te kis törzsed. Sorsod könyvének olvasótábora. Díszes társaság? Móricz Zsigmond Rokonok? Barátok. Munkatársak. Kollégák és kolleginák. Nőnap és sörhab. No meg a legszűkebb család. Úgymint házastárs, szülő, gyerek. Rowling nyilván nem örülne, ha háromszázan olvasnák a Harry Pottert. József Attila nagy bánatára verskötetek jelennek meg ekkora példányszámban ma is. Tegyük hozzá, sok embernek még ennyi olvasó se adatik meg, arról pedig ne is beszéljünk, hogy hányan voltak ott Mozart temetésén, viszont ha már a temetésnél tartunk, jegyezzük meg, az idő függvényében e csekély szám is tart a zéró felé. Eleink hamar homályba vésznek, kikopnak az emlékezetből. Elenyésznek a fényképalbum keretei között. Fényképalbum? Óh, a valaha élt emberek többségének még ennyi, ekkora sors sem jutott. Talpalatnyi föld, igazolványképnyi hely a nap alatt.
A földön eddig élt sok-sok milliárd ember közül a legtöbb nyomtalanul tűnt el. Esélye sem volt arra, hogy bármiféle maradandó sorsa legyen. Irtóztató arányú tömeg ez. Felfoghatatlan mértékű jelentéktelenség. Ezek az emberek, átlagemberek, rabszolgák, jobbágyok, katonák és polgárok éppúgy szerettek, szenvedtek, éreztek és álmodtak, mint a géniuszok vagy a tábornokok, de anélkül, hogy ez bárkit is úgymond komolyabban érdekelt volna. Sorsuk nem volt – és a korszellemből következőleg nem is lehetett – közérdekű. Nem lehetett aláírásuk, ujjlenyomatuk, portréjuk. Sorsukat maradéktalanul megemésztette a történelmi szelekció.
Egész a XXI. századig természetesnek és magától értetődőnek vettük, hogy a sors mint kiváltság csak a kiemelkedés következménye lehet. Aki közülünk valamilyen oknál fogva kiemelkedik, annak a magánélete, vagyis az egyéni sorsa már a nagyközönségre tartozik. Közügy. Közérdek. Nyitott könyv milliók számára – kötelező olvasmány. Ha kiemelkedtél az átlagból mint hadvezér, mint király vagy mint művész, esetleg mint tudós, akkor megillet a bónuszpont, a ráadás: a saját sors joga. Jus primae noctis? Az első éjszaka joga? A saját sors joga. Egyébiránt vajon iskolai diákoknak mi közük volna egy Ady Endre nevezetű nemi beteg ficsúr nőügyeihez? Kit érdekelne, hogy szakított-e Lédával, és beleszeretett-e Csinszkába? Ha csak kicsivel is rosszabb verseket ír ugyanez az ember, akkor amit érzett, az az utókor számára tökéletesen érdektelen volna.
A kiemelkedés: a maradandó sors kiskerék-útja. Nagykerék-út eddig – egész az internetig – nem is kínálkozott. Épp ezért mind ez idáig senkinek se tűnt fel, hogy ez a helyzet szociálisan mennyire igazságtalan. Hogy megoldásért kiált. Mind ez idáig eszünkbe sem jutott a saját sorsot a javak között lajstromszámba venni, és besorolni a közjóhoz elengedhetetlenül szükséges alapfeltételek – mondjuk a lakás és a munkahely – mellé. Eszünkbe sem jutott, hogy a sors egyenlőtlen elosztása éppúgy égbekiáltó, vérforraló igazságtalanság, mint a materiális jólét egyenlőtlen elosztása. Ez az igazságtalanság csak az információs társadalomban vált feltűnővé, és paradox módon épp a megoldás tette láthatóvá, mutatott rá a jelenlétére. Képzeljük csak el, hogy a proletároknak nem az álmodó nyomor, hanem a fizetésemelés, a kafetéria és az ötnapos munkahét nyomán jut eszükbe a szent világforradalom! Az, hogy százmilliók álmodtak saját sorsról tudat alatt, csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az ez irányú igény a kielégíthetősége által már megnyilvánult. Kielégítetlenül nem volt társadalmi erő ez az igény, kielégítetlenül nem képezett elégedetlenséget, kielégítve viszont forradalmi átalakuláshoz vezet. Ez egy minden eddigi forradalomtól eltérő, mondhatnók akauzális jellegű fordulat, hisz nem előzte meg erjedés. Azért is jött oly váratlanul. Eddig politikai és piaci értelemben mindig az igény volt előbb, és csak azután következett az igény kielégítése, teljesítése. Kívánságod: parancs. Most: parancsod a kívánságod. Ezúttal először a világtörténelemben a teljesíthetőség hozott elő igényt. Mindez beláthatatlan következményekkel fog járni.
Igen, igen. A szépség, a tehetség és a tudás volt a közérdekű sors kiskerék-útja. És a net a közérdekű sors nagykerék-útja. Először nyílik mód arra, hogy egy hétköznapi sors kiemelkedő teljesítmény nélkül is közérdek és hozzáférhető legyen a nyilvánosság számára. A sorsok eleddig csak szűk körben olvasott könyvei egyszer csak, lám, megnyílnak. Nem politikai értelemben egyszer csak megnyílnak. Megnyílnak az eleddig technikai – és nem politikai – okok miatt zárt archívumok. És mivel a javak egyenlő elosztásáért folytatott küzdelem eleddig nem terjedt ki az informális szférára, ezért aztán úgy köszöntött be tulajdonképpen a kommunizmus, hogy észre sem vettük eljöttét. Az anyagi javak még mindig nincsenek igazságosan elosztva, de sorsunk, történetünk fájlként a közösségi portálokon akármikor és akárkivel megosztható. Ez maga a csoda, de azért van itt ám egy aprócska gond, mégpedig a következő. Ha a maradandó sorshoz az eddig ismert kiskerék-út, a szépség, a tudás és a tehetség megkerülésével is eljuthatsz, mire valók ezek? Mi szükség a tehetségre, a tudásra és az erényre, ha immár eme segédeszközök nélkül, ingyen és bérmentve is lehetsz örök? Exegi monumentum – az ércnél maradandóbb emlékmű a digitális világban mindenki számára immár adott.
Olyan ez, mint amikor Kokó ráérzett annak az ízére, hogy milyen boksz nélkül sztárnak lenni. Meg is verte Chacón. A kiemelkedő teljesítményt megkerülve is megosztható sorshoz jutni veszélyes mulatság. Ha valami, ami eddig nagyon drága és elzárt volt, egy pillanat alatt mindenki számára elérhető lesz, az mindig tartogat bizonyos veszélyeket. Cukorból is kevés volt valamikor. Most a cukor olcsó tömegcikk, és az elhízás népbetegség. A megosztott sors is ma már olcsó tömegcikk, mely szellemileg az elhízásra emlékeztető betegségekhez, függőséghez vezet. Már megjelentek a sorsfüggők a neten. Időbanditák naponta teszik föl arcukat a netre. Minden napra egy mese. Naponta arc. Nagy László, aki egy máig emlékezetes interjújában azért aggódott, hogy lesz-e arcuk a kései utódoknak, végre megnyugodhat. Lett arcuk. Hogy nem sül le a képükről a bőr.
origo.hu
Kiderült, ki lehetett az ukrán kémbotrányban érintett magas rangú magyar katonai vezető
