Hátszél

Hosszú ideje szajkózzuk, s most, a hajrájához érkezett vb alatt különösen aktuális, hogy míg a világ labdarúgásában rendeltetésszerűen a zöld gyepen, addig nálunk gyakorlatilag évtizedek óta a zöld asztalnál zajlanak a sportág érdemi eseményei. Vegetáló bajnokság és válogatott, sok beszéd, kevés tett: az ember lassan, de biztosan beleun a kilátástalanságba. Legalábbis hazai szinten, hiszen azért kigúvadt szemmel nézzük a Dél-Afrikában történteket, a szlovákokat és a szlovéneket látva pedig ajkunkra tolul a kérdés (sörözés közben, néhány indulatszóval kiegészítve): ha ők ott lehettek, mi miért nem?
Míg a „többiek” a világbajnokságon csatáztak, addig nálunk, teljesen jellemző módon, az MLSZ aktuális elnökválasztása vitte a prímet. Tisztelettel megkérdezem a kedves olvasót: tudja, hogy ki a spanyol vagy a holland szövetség elnöke? Ha igen, gratulálok, ha nem, szívesen megmondom (mert utánanéztem): Ángel María Villar és Michael van Praag. Fogadok, hazájukban sem ismerik őket tömegek – ellentétben a játékosokkal –, vélhetőleg nem állnak a középpontban, ehhez képest, a vb-ből kiindulva, egészen jól mennek náluk a dolgok. Nálunk viszont legalább annyira számít, ki vezeti az MLSZ-t, mint hogy ki az előretolt ék a nemzeti tizenegyben. Sőt, még inkább.
Bár az eddigieknek némileg ellentmond, ez a jelenlegi ambivalens helyzet most akár jól is elsülhet. A magyar labdarúgás vezető rétege – ellentétben a nyugati, így az említett spanyol és holland példákkal – ugyanis elég hosszú ideje bizonyítja, hogy alkalmatlan a sportág megújítására, XXI. századivá alakítására, a régi szép idők eredményeinek megközelítésére. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a szféra Kisteleki Istvánig bezárólag képtelen volt kitermelni egy olyan karizmatikus, rátermett irányítót, aki képes lenne elvégezni a munka dandárját. Lokális, parciális érdekek domináltak, s ha néha csurrant-cseppent valami eredmény, azt a véletlen számlájára írhattuk. Tavaly például az U20-as válogatottunk vb-bronzérmet szerzett, ám a nagy örömködés közepette kiderült, e korosztályos gárda abból a Bozsik-programból nőtte ki magát, amit Kistelekiék egy tollvonással megszüntettek, ugyanis az előző MLSZ-vezetéshez volt köthető.
Ebben a helyzetben lépett a színre Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója, aki első látásra kemény előfeltételeket szabott az elnöki pozíciójához. Hat, általa kijelölt ember a nyolctagú elnökségbe, a megyei szövetségek önállóságának megszüntetése, a döntési jogkörök központosítása; ezek az intézkedések bizony nem a szervezet belső demokráciájának erősítésére irányultak. Ám feltehetjük a kérdést: ha eddig semmit sem ért a fene nagy demokrácia, sőt, inkább anarchiába hajlott, akkor érdemes-e siratni? Csányi szerepe inkább abban áll, hogy a sportágat kemény kézzel vezetve végre normálisan működő üzleti alapra helyezze, és az üzlethez kétségkívül ért.
Ráadásul, hogy más sportágból vett, de általánossá vált kifejezést használjunk, jó a hátszele is, magyarul: bírja a kormány támogatását. Tegnap találkozott Orbán Viktor miniszterelnökkel, aki kijelentette, úgy tud a kabinet és a parlament segíteni az üzleti alapok lerakásában, hogy a sportpiacot megszervezni akaró szándékot támogatja. Ezért készült el az az öt látványsportágat, köztük a labdarúgást érintő törvénytervezet, amely megpróbálja azokat üzleti forrásokhoz juttatni. Csányi Sándor munkája akkor ér célt, ha pár év múlva mindenki elfelejti, hogy ő az MLSZ elnöke, inkább azzal foglalkozik, hogy jegyet szerezzen az NB I rangadójára, a magyar BL-szereplő meccsére, s hogy ki legyen az aktuális világversenyen szereplő válogatottunk centere. A környező országok kocsmáiban pedig az asztalra csapnak: ha ők ott lehetnek, mi miért nem?