Én nem tudom, képes vagyok-e belehelyezni magamat a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságról tudósító magyar tévériporterek lelkiállapotába. Lelkesedésük, szakértelmük és főként szóhasználatuk távol áll tőlem, bár szeretem a futballt, és számos külhoni játékos teljesítményét csodálom. Viszont már rég hozzászoktam, hogy magyar szempontból a vb érdektelen, s bizony, ha ott ültem volna mikrofonnal a kezemben, teszem azt a Hollandia–Dánia találkozón, állandóan az a hatos járt volna az eszemben, amit legutóbb kaptunk Amszterdamban.
De most búsongás helyett inkább szabadjára engedem a képzeletemet, vajon mit nyilatkozna a vb-ről az MLSZ eddigi elnöke, továbbá a magyar labdarúgó-válogatott holland nemzetiségű szövetségi kapitánya. Az elnök: „Okos döntés volt részünkről hosszú távú szerződést kötni külföldről származó szövetségi kapitányokkal, mivel nekik könnyedén sikerült elérniük, hogy a magyar válogatott ne jusson ki az európai és a világbajnokságra, természetesen nemzeti önbecsülésünk érdekében.” A szövetségi kapitány: „Képzeljék el, ha nem edzőmeccsen, hanem a vb-n kap egy hatost a magyar együttes Hollandiától, micsoda letargia ülné meg az országot! A németektől kapott három, kiérdemelt gólért pedig utólag nincs okunk szégyenkezni, hiszen ők a Moses Mabhida stadionban négyet rúgtak a félelmetes ausztráloknak. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton kell tovább haladnunk, és nemzeti önbecsülésünk érdekében messzire el kell kerülnünk a nagy világversenyeket. Más taktikával és stratégiával nem léphetünk pályára, ha a tragédiát el akarjuk kerülni.” Képzeletbeli sportriporterként adjunk némi ízelítőt a Vuduföld–Dél-Nyanyassza mérkőzésből.
„Kedves nézőink. Remek a hangulat, hatalmas az iram, a vuvuzelák süvöltenek, zuhog az eső, s ráadásul mi, magyarok is büszkék lehetünk, hiszen ezen a vb-n, bár válogatottunk érthető okokból távol maradt, sikerrel sípolnak honi bíróink és lengetnek partjelzőink. Jó magyarnak lenni Dél-Afrikában, vereség itt nem érhet bennünket. A labdát Oliver Bambutu veszi kézbe, hogy elvégezze az esedékes partdobást, amikor a stadion egyik szektorában, túlharsogva a vuvuzelákat, elemi erővel felzúg a hajrá, magyarok. Először azt hittem, ez a magyar partjelzőnek szól, a leshelyzetek tökéletes megítéléséért, de aztán rájövök, hogy ő nem is itt, hanem Johannesburgban lenget. A kis magyar szurkolótábor, amely már-már a Paks–Kecskemét mérkőzés szikrázó hangulatát idézi fel, itt nem a partjelzőt ünnepli, hanem Umba Umbát, a nyanyasszák hátvédjét, aki hihetetlen lendülettel képes lesre futni, és a sípszó után ősi magyar szokás szerint beinteni a játékvezetőnek. Hol tanulta ezt? – kérdezem ezt kollégámtól, aki tudja is a választ. Umba Umba három évvel ezelőtt próbajátékosként szerepelt a Ferencváros ificsapatában Alsópiricse ellen, felrúgótechnikája a legendás Dalnoki Jenőére emlékeztetett, így honosítani is akarták, mivel az egyik nagynénje halaskofa volt a Lehel piacon. A Fradi-szurkolók magyarnak tekintik, és közülük sokan azért jöttek el ide Afrika déli csücskébe, hogy láthassák kedvencüket. Az Újpest-szurkolók pedig azért vannak itt, mert a nyanyasszánál játszik Samuel Marabu II., aki a lila-fehéreknél közel fél évet töltött tartalék jobbszélsőként, és most Umba Umbával folytatott párharca felidézi a hajdanvolt Dalnoki–Sándor Csikar-összecsapásokat. A két tábort rendőrkordon választja el egymástól. Jó hallgatni, hogyan zeng a hajrá, magyarok az afrikai éjszakában.”
Hogy a magyar játékvezetők és asszisztenseik sikere segít-e a magyar labdarúgáson, én nem tudom…
origo.hu
Gyermeknapra üzent a miniszterelnök
