Jó tanár, támogató társadalom

Miért olyan fontos az iskola? Miért tartják sokan fontosnak, hogy elmondják a véleményüket az iskolai oktatással, neveléssel kapcsolatban? Mert mindenki érintett. Mert mindenki, illetve mindenki gyermeke, rokona járt vagy jár iskolába, és ez a laikusokat is véleménynyilvánításra bátorítja. És mert mindenki számára világos, hogy az oktatás tétje a jövő: azt akarjuk, hogy tizenöt-húsz év múlva ne rosszabb, hanem jobb, értelmesebb, becsületesebb, élhetőbb legyen a világunk, hazánk. Mindehhez jó oktatáspolitika, ahhoz pedig támogató társadalom kell.
Az utóbbi évtized nemzetközi kutatásai meggyőzően igazolták azt, amit egyébiránt a sarki fűszeres is tapasztalatból tudott, hogy az oktatás minőségét nem az iskolaszerkezet, nem a tanterv, nem a vizsgarendszer és nem is az osztályok létszáma befolyásolja leginkább, hanem a tanítás minősége. A jó tanár megfelelő feltételek mellett jól tud tanítani, szemben a rossz tanárral, aki akkor sem fog jó munkát végezni, ha alacsony az osztálylétszám, ha kiváló a tanterv, ha XXI. századi színvonalon áll az iskola felszereltsége, vagy ha háromszorosára emelik a fizetését. Mind a 2005-ös A tanárok számítanak című OECD-jelentés, mind a 2007-es nagy visszhangot kiváltó Barber–Mourshed-jelentés a tanári munka jelentőségét hangsúlyozza, utóbbi megfogalmazása szerint az oktatási rendszer csak annyira jó, amennyire a tanárok, akik alkotják. Ha mindez igaz, akkor az oktatáspolitikának viszonylag egyszerű a dolga: biztosítania kell, hogy iskoláinkban minél több jó pedagógus tanítson.
Mármost kérdés, hogy a másfél százezer magyar pedagógus mennyire jó? Az oktatási rendszer eredményességének vannak mérhető és kevésbé vagy egyáltalán nem mérhető összetevői. Ami a nem mérhető összetevőket illeti – az erkölcsi nevelés, a közösségi kompetenciák elsajátíttatása, a munkára való nevelés vagy éppen a nemzeti kultúra továbbadása –, ezek megítélésekor több a vitatható elem. De – amint az a vitához hozzászólók véleményéből is kitetszik – ezen a téren sok a bírálat, az aggodalom és az elégedetlenség. Ha a mérhetőket nézzük, azt kell látnunk, hogy a magyar diákok tudása nemzetközi összehasonlításban a középmezőnyben helyezkedik el, tendenciájában pedig inkább a visszacsúszás jeleit mutatja. Ez az eredmény még mindig elég jónak mondható, ha a magyar tanárok fizetéséhez hasonlítjuk, vagyis a magyar közoktatás jelenleg még mindig jobb eredményeket ér el, mint amit a tanári munka társadalmi megbecsülése indokolna.
Sokat beszélünk a szakképzés válságos helyzetéről is – jóllehet az erőforrások a közoktatásban itt a legbőségesebbek. Ám az is nyilvánvaló, hogy a magyar szakképzést nem a szakképzési hozzájárulás milliárdjaiból vásárolt gépek ezrei emelhetik magasabb szintre, hanem azok a pedagógusok, akik képesek nemcsak a szakmai alapismeretek átadására, hanem a munkakultúra és a munka becsületének hiteles képviseletére is.
A jó tanár elhivatott, tehetséges, jól képzett, művelt, motivált és megfelelő mentális állapotban van. Iskoláinkban ezrével dolgoznak ilyen pedagógusok. Ugyanakkor szép számmal találkozhatunk tehetségtelen, motiválatlan, képzetlen (vagy a képzettségét a gyakorlatban nem hasznosító), ideges, depressziós, túlterhelt tanárral is. A probléma az, hogy a jelenlegi rendszerben ez a jelenség egyáltalán nem kivételes, sőt félő, hogy egyre gyakoribb lesz. Ennek egyik fő oka a tanári presztízs kézzelfogható hanyatlása. A köztiszteletben álló tanár figuráját modern korunkban az esendő, sokszor már-már szánalmas tanár figurája váltotta fel. A South Park című, hazánkban is népszerű amerikai rajzfilmsorozat pedagógus alakjai egy bolond világ álszent és szánalmas idiótái, mindenféle autoritás híján, a rájuk bízott gyerekeknél is infantilisabb személyiséggel, akik nevelés helyett csak modern korunk üres közhelyeit visszhangozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy efelé tartunk. Az okokat hoszszan lehetne sorolni, a lényeg azonban az eredmény: ma háromszoros negatív szelekcióval választódnak ki a jövő pedagógusai. Egy kutatás szerint az érettségizők közül a gyengébbek mennek tanár szakos képzésre, a végzett tanárok közül a gyengébb képességűek kezdenek el iskolában tanítani, és közülük is a gyengébbek maradnak a pályán – tisztelet a kivételnek. Oda jutottunk, hogy bizonyos tanári szakokra alig akad jelentkező. Lehet azon vitatkozni, hogy a magyar oktatás helyzete jelenleg közepes, rossz vagy katasztrofális, egy azonban bizonyos: ha nem fordítjuk vissza ezt a tendenciát, akkor évről évre romlani fog.
Olyan nemzeti programra van szükség, amely a tanári minőséget állítja az oktatáspolitika középpontjába: a pedagógusi tehetségek kiválasztására épülő magas színvonalú pedagógusképzéssel, a diplomás átlagfizetést elérő pedagógusbérekkel, a pályán lévők objektív és rendszeres minősítésével, továbbképzésével. Ahhoz, hogy a lesajnált szakmából újra elit hivatás lehessen, elkerülhetetlen az utóbbi évek pénzkivonási tendenciájának a megfordítása. Magyarországnak arányosan nem kellene többet áldoznia költségvetéséből az oktatásra, mint amennyit OECD-s vetélytársaink áldoznak, anynyit azonban feltétlenül.
Ám ez még nem elég. Mert hiába minden erőfeszítés, ha bizonyos értékeket csak az iskola képvisel – a társadalom egészével, a szülői házzal vagy éppen a kortársi kultúrát és értékrendet meghatározó médiával szemben. Hiába érvel a tanár társadalomismeret-órán ékesszólóan az adózás fontossága mellet, ha közben a tanuló azt tapasztalja, hogy a környezetében mindenki adót csal; hiába igyekszik meggyőzni őt tanára a műveltség fontosságáról, Arany János Toldijának nagyszerűségéről, ha mindez az iskolán kívül visszhangtalanná, érvénytelenné válik. A társadalom nem tehet úgy, mint a rossz apa, aki vizet prédikál gyermekének, miközben maga vedeli a bort.
Harminc évvel ezelőtt a gyermekek számára a világról való információk talán legfőbb forrása az iskola, a tanár volt. Ma már ez nincs így, a televízió és az internet sokkal több, a gyerekeknek sokkal izgalmasabb és érvényesebbnek tetsző információkkal szolgál. Előző példánknál maradva: ezekben nincs szó Toldi Miklósról. Márpedig ha nincs szó, akkor Toldi nem fontos, érdektelen dolog. A jövő nemzedékeinek kulturális és erkölcsi nevelése nem lehet egyedül az iskola feladata. Az iskola kétségtelenül az egyik legfontosabb színtér, de vajmi keveset tud tenni, ha nem érezheti maga mögött a társadalom: a család, a közélet, a média támogatását.
Mindebből következik, hogy a Toldit – ahogyan nemzeti kultúránk átörökítését – nem hagyhatjuk egyedül az iskolára. Például meg kell filmesítenünk! (Tulajdonképpen botrány, hogy a Toldiból eddig nem készült film – noha egészen nagyszerű filmes anyag –, hogy Jókai Az arany emberének még mindig csak az ötvenéves filmváltozata nézhető, amit a mai tizenéves inkább un és kinevet; hogy nincs film Mátyás királyról stb.)
Olyan közszolgálati csatornákra van szükség, amelyek magas színvonalon és vonzó formákban dolgozzák fel és népszerűsítik a magyar kulturális örökséget, amelyeknek fontosabb a magyar tudományos, irodalmi, képzőművészeti vagy zenei hagyomány, mint egy mégoly grandiózus rockkoncert vagy az Oscar-díj gálaműsora – ezekről elég terjedelemben tudósít a kereskedelmi média. Olyan filmtámogatási rendszerre, amely lehetővé teszi, hogy értékes, a magyar történelem nagy korszakait és a magyar irodalom nagy alkotásait bemutató filmek szülessenek, amelyek valóban meg tudják ragadni a felnövő fiatalok képzeletét is. (Figyelem: nem tehetségtelen, unalmas, hamis pátosztól csöpögő vagy kiáltóan olcsó megoldásokra gondolok – amelyekre sajnos hajlamosak vagyunk, amikor nemzeti kultúránkról van szó –, mert ezek éppen az ellenkezőjét érik el a kívánt célnak.) Tetszik, nem tetszik: azoknak a nemzeteknek a kultúrája fog fennmaradni élő kultúraként, amelyek ezt a munkát elvégzik – ellenkező esetben a magyar kultúra egy-két évtized alatt a boldog kevesek ezoterikus játékszerévé válhat.
A közvélekedés gyakran az olcsóbb és kényelmesebb megoldást szereti: az áldozatos tanárt, a nemzet napszámosát – a jól képzett és jól fizetett helyett; a károsnak tartott műsorok tiltását – a vonzó és színvonalas filmek és műsorok helyett. Pedig gyenge tanártól és elsötétített képernyőből kevés jó származhat.
A jó tanár az oktatás megújulásának kulcskérdése, a nemzeti kultúra továbbörökítését segítő média- és kultúrpolitika pedig fontos példa arra, miképpen segíthető kívülről az iskola értékátadó munkája. Mindkettőhöz kormányzati szándék, némi pénz – végső soron társadalmi belátás szükséges.

A szerző pedagógus, a Toldy Ferenc Gimnázium igazgatója

Szörényi László vitaindító cikkéhez (Nemzeti tudományok és oktatás, Magyar Nemzet, május 20.) eddig hozzászólt: Deme Tamás (Magyar Bálint vezényelt, a közönség fütyült, május 22.), Kulin Ferenc (Az oktatásügy vészhelyzete, május 26.), Miksa Lajos (Eldugult nemzeti erőforrások: család és iskola, június 1.), Mayer Andrea (Ne a fejkvóta számítson, hanem a megfelelő oktatás, június 1.), Boros János (Nincs erőforrás, vagyis pénz, június 3.), Dési Zsuzsanna (Nemzet, nyelv, kultúra, június 3.), Király László (Miért legyek én tisztességes?, június 8.), Salamon Konrád (Megőrizni a hagyományokat reformdüh nélkül, június 11.), Achs Károly (Vigyázat, csak körültekintően!, június 15.), Jeszenszky Géza (Emelkedő nemzet, sportoló nemzet, június 16.), Prékopa András (Van élet a bolognai folyamat után, június 22.), Csorba Csaba (Kertes házból toronyházba: nincs értelme, június 22.), Kalmár Imre–Kalmárné Vass Eszter (A neoliberális képzés vidéki főiskoláról nézve, június 26.), Vasy Géza (Kultúra és oktatás, június 29.), Százdi Antal (Közoktatási integráció aggályokkal, július 1.), Urbán József (Az emberré válás tanulásának helye, július 6.), Lükő István (És a szakképzéssel vajon mi lesz?, július 6.).