Károlyi Mihály és a magyarok

Károlyi Mihály 1946-ban ezt írta: a magyar „lakosság nagy része antiorosz, anticseh, antiromán és antijugoszláv, antizsidó, antiszocialista, antidemokrata”. És a Károlyi-szobor még ott áll a Parlament mellett, igaz, már megindult az ötletbörze, kinek az emlékműve is kerüljön a helyére. Kéthly Anna, Tisza István, Slachta Margit, Bethlen István neve is szerepel, s biztosan lesznek még meggyőző javaslatok. De Károlyi Mihály csak ott áll fáradtan Tisza István helyén. Néha leöntik, felgyújtják, máskor tisztelői gyűlnek köré. Nyilvánvaló: ez a Károlyi is szimbólummá vált, miként egykori elődje, Károlyi Sándor. Mindketten nagy kapitulálók voltak: Sándor a majtényi síkon tetette le az utolsó kurucokkal a fegyvert, Mihály az első nagy háború végén vált jelképévé a szétomló magyarságnak.
Szimbólumok övezik a magyar Parlamentet, történelmünk formálói és elszenvedői. Itt mutatja az utat Kossuth Lajos, a nemzeti függetlenség és a polgári jogok bajnoka, Rákóczi Ferenc, a magyar szabadságharcok nagyúri, büszke jelképe; Nagy Imre, az 1956-os forradalom, inkább az utána következő rettenetes megtorlás áldozata. Kisgazdák – Nagyatádi Szabó István és Kovács Béla: a magyar parasztság, a legnagyobb nemzetfenntartó erő megtiport jelképei, és József Attila, a világnak kiszolgáltatott s a világtól elhagyott tévelygő zseni szimbóluma.
De mit jelképez Károlyi Mihály? Ha nem is csak ő tehet róla, még ha nem is elsősorban az ő bűne: mégis szimbóluma az ezeréves, történelmi Magyarország vesztének. Egy országnak, amely megérdemelt volna egy esélyt, hogy beilleszkedjen a XX. század modern világába. Mint ahogy megérdemelte volna egész Közép-Európa. De ezt az esélyt nem kaptuk meg: igaz, ki sem érdemeltük. A ránk leselkedő veszélyt fel sem ismertük, s ha mégis, a megoldások terén mutatkozó megosztottságunk a végsőkig feszítette a húrt. Ennek a jelképe Károlyi Mihály és Tisza István. S szobraikban is ez az impotenssé tevő megosztottság kísért napjainkig. Előbb Tisza, majd Károlyi, most megint Tisza? (Tisza Istvánnak áll szép és megérdemelt emlékműve Debrecenben.) Nem érti, aki eddig lát, hogy rettenetes csapdába lép: mintha az utókor (mi is) csak Károlyi vagy Tisza-pártiak lehetne. Milyen szánalmas ez. Hiszen nekünk 1918-ban is legalább egy Pilsudskira – hittel és karddal Lengyelországot újjáteremtő hősre – lett volna szükségünk. Vagy inkább a nagy Organizátorra, egy magyar Messiásra. De a Messiás nem jött el, s prófétának is Wilson amerikai elnök képzelte magát.
Minek a szimbóluma még Károlyi Mihály? Szimbóluma nemzetünk végzetes szétszabdaltatásának, harmadunk idegen impérium alá kényszerítésének és rettenetes pusztulásának. Ezt akarta vajon Károlyi? Nyilván szó sincs erről. Szavalni ő is tudott: a Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án: „…mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot.” De a szavak és a tettek, az ígéretek és az eredmény ellentéte olyan kiáltó, hogy az már valami magyar sorsszerűséget sejtet.
Mások számára Károlyi szimbóluma a demokratikus progressziónak, hiszen az első magyar köztársaság fejeként számos demokratikus rendelkezés fűződik a nevéhez, például az általános, titkos választójog bevezetése. Hát legyen! Igaz viszont, hogy választásokat nem tartottak, és így e kormány addig sem jutott, hogy a nép támogatását kérhette volna intézkedéseihez. Az is tény, hogy a szabadságjogokat kommunista stílusban korlátozták (akik a forradalom vívmányait veszélyeztetik, rendőri felügyelet vagy őrizet alá vehetők. 1919. XX. néptörvény.) De mindez részletkérdés. Történészeknek való muníció, hogy elhelyezzék Károlyit és korát a magyar történelemben méltó helyükre. Azoknak, akik Károlyit bálványozzák, meg kellene érteniük: az általuk demokratikus progressziónak nevezett vékonyka teljesítmény kínos ellentétben van a magyarságot ért nemzeti traumával. S az előbbi jelentősége eltörpül az utóbbi mögött. Ez az aránytévesztés és érzéketlenség nyomasztó: ha tudatlanságból fakad, azért, s még inkább, ha tudatos. Provokáció.
S minek a szimbóluma még Károlyi Mihály szobra? A magyar baleké? A tehetetlenségé, alkalmatlanságé? A megfutamodásé? A naivságé? Bizonyosan. Azt gondolni a nagy háború utolsó heteiben, hogy a szervezett katonai ellenállás rontaná Magyarország esélyeit a béketárgyaláson, s ezért szélnek ereszteni az egész hadsereget! Azt gondolni, hogy ezáltal nagyhatalmi garanciát kaphat az ország területi integritásához egy elvesztett háború után, amikor a mohó szomszédok Magyarországból legfeljebb egy 40 ezer négyzetkilométeres államot hagytak volna? Amelyben Győrre, Szombathelyre, Pécsre, Szegedre, s persze Erdélyre, a Felvidékre, Bácskára, Bánátra, Kárpátaljára mind, mind idegen igény volt?
Nem kétséges, hogy a naivitás bizonyos szituációkban hasonlóan ártalmas, mint a romlottság, ha másért nem, mert a naivitás utat nyit a romlottságnak. Mint ahogy Károlyi utat nyitott a kommunista hatalomátvételnek. Ez tény. Azon aztán el lehet vitatkozni, hogy ez puccs volt, vagy Károlyi jóváhagyásával történt. (A vita váltakozó hevességgel folyik…)
Nehezebben emészthető tételek is vannak. Igaz, hogy Linder Béla csak nyolc napig volt hadügyminiszter, de 1918. november 5-i nyilatkozata mégis megdöbbentő: „Ellenséges támadástól nem kell tartani.” Az is igaz, hogy a hadsereg megszervezésébe fogó, a fegyelmet lehetetlenné tevő katonatanácsokat feloszlatni kívánó, s egy 300 ezres hadsereget organizálni szándékozó Bartha Albert hadügyminisztert Károlyi közreműködésével buktatták meg. Az akcióban Károlyi sógora, a későbbi nemzetiszocialista gróf Festetics Sándor és a kommunista Pogány József segédkezett. S ami a leginkább veszélyes: ha valaki, mint Károlyi Mihály azt sugallja a közvéleménynek, hogy valamiféle osztálydiktatúrára van szükség, akkor ezt az uralmat is „azok fogják megcsinálni, akik alulról kezdték, akiknek elsőszülöttségi jogaik vannak, akik mindent kockáztattak.” És meg is csinálták.
Persze lehet, hogy a mai magyar baloldalon nemcsak Károlyit, de Kun Bélát („két forradalom”) is empátiával fogadják. Akkor szimbóluma Károlyi a demokratikus és marxista (kommunista) hagyomány összekeverésének, összemosódásának. Ez komoly, még évtizedekig gúzsba kötő hatás lehet. Hiszen Jászi Oszkár leírta. Károlyi „…maga beszélte el nekem, miként lett belőle […] a régi érzelmi szocialistából marxista forradalmár”. Ez az összefonódás a mai magyar baloldal legnagyobb hibája. Mintha Károlyival érezne, aki 1946-ban írta: „Általánosan a törekvés az, nagy különbséget tenni a nyilasok és a horthysták között, holott jól tudjuk, hogy lényegében egy és ugyanaz.” Innen már csak egy lépés, hogy azt mondja: ha „elösmertetnék az én álláspontomat […] akkor a lakosságnak 95 százaléka is épp oly bűnös.” Ez már Rákosi észjárása: a magyar nép nem demokrata. Vagy inkább az egész magyarságot fasisztának bélyegző Eduard Benesé, aki egyengette Károlyi útját az emigrációs politikai küzdelmekben.
Így már érthető Károlyi véleménye a magyar–szlovák lakosságcseréről: „Más szóval sváb fasiszták helyett szlovenszkói magyar fasisztákat ültetünk bele a földbe.” Aki ezekkel ma egyetért, lehet baloldali, de magyar demokrata nem. Csodálhatja Rákosi Mátyást, mint Károlyi: „Rákosira, úgy mint Robespierre az incorruptible (megvesztegethetetlen) jelző illik.”
Mindezek alapján talán belátható, hogy Károlyi Mihály szobrának jobb helyet kellene találni. Talán egykori palotájának udvarán lehetne elhelyezni, amelyet egyébként visszakapott 1946-ban. Itt összegyűlhetnének a hívei, és elmélkedhetnének a progresszióról. Biztosan idéznék példaképük 1946-os véleményét, aki szerint „Most az orosz csapatok – bármilyen kellemetlen legyen is az ottlétük – biztosítják a progresszív köztársaság fennmaradását…” A nemzetben és demokráciában gondolkodókat pedig nem irritálná ez a históriai szimbólum az ország házának szomszédságában. A helyén el tudnám képzelni – ha még rekonstruálható lenne – Andrássy Gyula szép lovas szobrát, amely a Parlament déli oldalán állott, míg le nem döntötték, s később áldozatává nem lett a Sztálin-szobor anyagigényének. De ha ez már megoldhatatlan, nem kell feltétlenül oda egy politikus, vitátlant úgyse találnánk, álljon ott az együttműködés szimbóluma. Egy fényűző, nemzetünkhöz illő mementó, amely méltó minden, a magyar szabadságért megmozdult akarathoz.

A szerző történész, egyetemi docens