Borsányi Julián – alias Bell ezredes, aki 1956-ban a Szabad Európa Rádión keresztül harcászati tanácsokat adott a magyar felkelőknek –, a munkamániás öregúr, aki hivatalos vizsgálatot is folytatott annak idején a megbombázott városban (32 halott, több mint kétszáz súlyos sebesült, sok millió pengős kár esett), fáradságot, időt és pénzt nem kímélve kutatásokba kezdett. A javarészt nyugatra menekült egykori magyar repülők és felderítők körében folytatott levelezést. Előbb németül, majd magyarul adta közre az így született tanulmányokat és dokumentumokat (A magyar tragédia kassai nyitánya. München, 1985), de sohasem tudott megszabadulni prekoncepciójától, attól, hogy az elkövetők csak szovjetek lehettek, még ha tévedésből, rossz navigálás következtében is – 13 óra volt, és ezer ágról sütött a nap – tették, amit tettek.
A kérdéssel évtizedek óta foglalkozó, de a nyilvánosságot kerülő kutató, Kovács István nyugállományú ezredes még közel ötven év múltán is talált Kassán repeszmaradványokat, amelyeket metallurgiai vizsgálatoknak vetett alá, és igazolta a bombák szovjet eredetét. Interjút is készített olyan szemtanúkkal, akik arra emlékeztek, hogy nemcsak felségjel nélküliek voltak a gépek, hanem ismeretlen típusúak, kifejezetten „rozogák”, ahogyan egyikük fogalmazott. Hasonlóan nyilatkozott később, a háború után a német–magyar összeesküvés mellett – valószínűleg megfélemlítve – hitet tevő Krúdy Ádám is, a kassai repülőtér parancsnoka, amikor megpillantotta a berepülő, szerinte „klozetokat” az égen.
De miért támadták volna meg a szovjetek éppen Magyarországot, amely egyedül nyugati szomszédjai közül még nem támadta meg őket, és nyílt románellenességénél fogva taktikai lehetőséget rejtett magában az együttműködésre, mint ahogyan azt Molotov külügyminiszter óvatos célzásai érzékeltették Kristóffy József moszkvai követtel?
Az utókor elemzői számára nem lehet kétséges, hogy előbb-utóbb belekényszerült volna hazánk a konfliktusba. A németek és csodálóik szemében néhány hétig könnyű prédának látszott az Európát legázoló s Angliát lebombázó Németország számára a Szovjetunió. Nem is teketóriázott sokat a kassai támadásról értesülő magyar katonai és politikai vezetés. A már napok óta nyomás alatt álló Bárdossy László miniszterelnök több kételkedőnek odasúgta: ha a kormányzó úr és a katonai vezetés úgy szeretné tudni, hogy oroszok voltak, akkor adjunk igazat nekik. Majd visszatérünk arra, hogy ez 1945 után miért Bárdossy és miért nem Horthy életébe került.
C. A. Macartney brit professzor terjedelmes monográfiájában (Október tizenötödike, I–II. Budapest, 2006) megjegyezte, hogy a kassai bombázást követő napokban nemcsak a kommunista oldalról preferált katonai öszszeesküvés legendája terjedt el, hanem a szlovák változat is, miszerint az 1939. márciusi, magyar győzelemmel végződő szobránci magyar–szlovák légi csata, majd az iglói repülőtér bombázása után, ahol több személy életét vesztette, az 1941. június 26-án már egy napja szovjetellenes háborút vívó szlovák pilóták fizettek meg sérelmeikért. Az itthon általában lebecsült, mert a katonai egységek elnevezését és számozását időnként eltévesztő Gosztonyi Péter arról is írt a nyugati magyar sajtóban, hogy az 1935-ben kötött szovjet–csehszlovák szerződés nyilvánosságra nem hozott passzusai szerint nemcsak mintegy száz szovjet típusú SB–2-es bombázót gyártottak a Skoda Művekben, hanem jelentős fegyver- és lőszervásárlások is voltak csehszlovák részről. Néhány év múlva ezek a hadianyagok német, illetve szlovák kézbe kerültek. De nem kell ilyen „messzire” visszamenni a históriában. 1941 áprilisában, még a magyarok megindulása előtt a több száz repülőgéppel rendelkező jugoszláv légierő nemcsak bombázta Szegedet és Pécset, hanem mintegy százötven, németektől vásárolt gépe átrepült a Szovjetunióba hazánkon keresztül. Tehát sem a gépek típusa, sem a bombák gyártási helye nem adhat biztos támpontot az elkövetőkről.
A Kádár-korszak végén, amikor a rezsim már egyre több gőzt engedett ki, s nyíltan lehetett a románokat kritizálni, nyomdafestéket látott hazai folyóiratokban a román változat, mely szerint Antonescu marsall gépei bombázták volna Suceavából Kassát, hogy miközben keleten harcolnak a bolsevizmus ellen, ne maradjon érintetlen a hátukban a magyar haderő, induljanak meg ők is végre. Egy neves magyar pilóta, Pirithy Mátyás írta erről az elképzelésről, hogy ő Bukarestben járván hallotta, hogy a románok a háború gyors befejeződésében bíztak, s egyáltalán nem kívánták, hogy a magyarok is érdemeket szerezzenek a szovjet harcmezőkön, mert akkor nem kaphatják vissza Észak-Erdélyt.
Két éve jelent meg Hardy Kálmán altábornagy, amerikai fogságba esett egykori berlini katonai attasé vaskos emlékirata (Az Adriától Amerikáig. Budapest, 2008). A könyv meglepő részleteket tartalmaz. Ahogy Jeszenszky Géza fogalmaz az előszóban: „Kiemelendő, hogy a hadifogságban német tisztektől kapott információi azt valószínűsítik, hogy Kassa bombázását mégis a németek hajtották végre, magyar katonai közreműködéssel. (Szemben azzal a feltevéssel, hogy szovjet gépek voltak a tettesek, esetleg tévedésből, összetévesztve Kassát a közeli Eperjessel, vagy mivel térképeik nem jelezték, hogy Kassa már nem tartozik a Szovjetuniónak előző nap hadat üzent Szlovákiához.) A klasszikus »cui prodest?« elv mindenképpen a németekre utal.” Hozzátehetjük, hogy a bőbeszédű, hallatlan emlékezőtehetséggel rendelkező tábornok informátorai már a nürnbergi per fordulatairól is értesülhettek, ahol a magyar háborús felelősség kérdésével kapcsolatban felolvasták a magyar katonai elhárítás egykori főnöke, Ujszászy István Szovjetunióban kicsikart vallomását, amelyben magyar–német összeesküvésnek tulajdonította a merényletet: „Meg vagyok győződve arról, hogy a kérdéses bombázásokat szovjet felségjelekkel álcázott német repülőgépek hajtották végre.” Azonban a kémfőnöknek is csak meggyőződése volt, és következtetett…
Sokan nem sokra becsülik a hetvenes és a nyolcvanas években magyarul is megjelent, úgynevezett szovjet tábornoki emlékiratokat dagályos dicsekvéseik és háryjánoskodásaik miatt. Mégis érdemes őket kézbe venni, mert akadnak bennük elszólások vagy tudatos célozgatások lényegi dolgokra. 1973-ban jelent meg I. H. Bagramjan visszaemlékezése (Így kezdődött a háború), amelyben a következőket írta: „Már öt napja és öt éjszaka folyt a határ menti övezetben a hallatlanul elkeseredett ütközet… Ezekben a feszült napokban a légierőnk új parancsnokot kapott. J. Sz. Ptuhint Moszkvába rendelték, helyére F. A. Asztahov repülő altábornagy került. A légierők korábbi törzsfőnökét, Laszkin tábornokot J. Sz. Skurin tábornok váltotta fel.” Számoljunk csak! A háború ötödik napján, 26-án történt Kassa bombázása. Csak nincs valami összefüggés?
Szolzsenyicin enciklopédikus Gulagjában megemlékezik a tábornokok letartóztatásáról, akiket Sztálin bűnösnek tekintett a nyári visszavonulás miatt: „A tábornokok között a repülők voltak többségben, közöttük J. Sz. Ptuhin tábornok (»ha ezt tudom – mondta –, először Szeretett Apánkat szórom meg bombával, aztán szállok le«) és mások.” Ptuhin sorsa hamarosan beteljesedett: 1942 februárjában végezték ki. Peranyagának ismerete nélkül talán kockázatos arra következtetni, hogy szerepe lehetett letartóztatásában a kassai incidensnek.
A magyarok háborúból való kimaradására kevés esély mutatkozott, még ha Molotov próbálkozott is visszatartásunkkal. A szocialista időszakban hangoztatott szovjet jóindulatról, amelyet – többek között – Péter János egykori külügyminiszter próbált meg tudományos érvekkel alátámasztani, Kolontári Attila bebizonyította monográfiájában (Magyar–szovjet diplomáciai, politikai kapcsolatok, 1920–1941. Budapest, 2009), hogy nem felelt meg a valóságnak. A szovjetek már a diplomáciai kapcsolatok megszakításakor kifejezetten gorombán bántak a moszkvai magyar követség diplomatáival, miközben az ő diplomatáik jó ellátásban részesültek.
A világháború után, Rákosiék minden igyekezete ellenére, Sztálin határozott nemet mondott Horthy Miklós háborús bűnösként való elítélésére. Vajon mi motiválta a könyörtelen diktátort? Talán megérintette Horthy hozzá intézett 1944. szeptember végi személyes hangú és saját kezűleg (!) írt mentegetőző levele, amelyben így fogalmazott: „Most szereztem tudomást arról, hogy a Kassát és Munkácsot ért légitámadás után Molotov külügyminiszter – a magyar követtel folytatott megbeszélés során – kifejezésre juttatta a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált békés törekvéseit. Ha ez megfelel a valóságnak, tragikus, mert nem ért el hozzám idejében. […] Amikor delegátusaimat teljhatalommal felruházva elküldöm a fegyverszüneti tárgyalásokra, kérem Önt, hogy kímélje meg ezt a szerencsétlen országot…” Ha az ország nem is kapott kíméletet, Horthy Miklós nem került fel a háborús bűnösök listájára, viszont Bárdossyt kivégezték. Nem valószínű, hogy „Acélos Szoszó” megértést tanúsított volna a kormányzó iránt, ha nincs tudomása arról, hogy Kassát – méghozzá tévedésből – Ptuhin tábornok pilótái bombázták.
Egy orosz hadtörténész 2009 decemberében feltette a világhálóra a Délnyugati Front légierőinek haditervét, amelyet 1941. május 31-én írt alá a június 26-án letartóztatott két tábornok, Ptuhin és Laszkin. Felettébb érdekes olvasmány. Tartalmazza a front hatókörébe eső legfontosabb célpontokat, főleg azokat a településeket, amelyeken repülőterek és fontos objektumok vannak, valamint a lerombolandó hidak és vasúti létesítmények adatait. A Délnyugati Front támadása Dél-Lengyelországon és Szlovákián (!) keresztül a németek birtokolta hatalmas iparvidék, Szilézia elfoglalására irányult volna. Északon Breslau (Wroclaw), délen Csadca a legnyugatibb célpont. A támadás Magyarországtól északra, a Dukla–Eperjes–Poprád–Csadca vonalon haladt volna. Kassa nincs említve a haditervben a számításba jövő repülőterek között, csupán Budapest, Miskolec (!), Szeged mint román város, valamint Tirgu Mures, azaz Marosvásárhely. Kétségtelen, hogy a terv számolt a magyar repülőterek elleni támadásokkal, de sem hidakat, sem vasutakat nem vett számításba területünkön, mert az offenzíva nem érintette volna Magyarországot.
A német–magyar vagy a szovjet felelősséget nyomatékosító emlékiratfoszlányok felszínre kerülése és a szovjet Délnyugati Front repülőhadosztálya haditervének megismerése ellenére sem vethető el a szlovák részvétel lehetősége a bombázásban. Leginkább abban a formában, hogy vagy ők működtek együtt a németekkel, vagy úgy, ahogy azt a magyar elhárítás Dnyepropetrovszkban feltárta: a nyomok egy Ondrej Andrle nevű, Kassáról a Szovjetunióba távozott egykori cseh legionárius, pilóta részvételét igazolták a merényletben. Balassa Zoltán kassai közíró már többször felszólította szlovák kollégáit az Andrle-kérdés tisztázására. Feltűnő, hogy a szlovák közvéleményt mennyire nem érdekli ez a kérdés. Szlovák nyelvű internetes keresésre alig jön válasz, míg ha magyarul informálódunk a világhálón, százával jönnek a reflexiók. Óhatatlanul a beszédes hallgatásról szóló olasz bölcsesség jut az eszünkbe: argumento e silenzio.
origo.hu
Lebuktak a tetőfedő maffia tagjai – videón a TV2 stábjának rajtaütése
