Köznapló

Július 1., csütörtök
Rejtély számomra, ahogyan ismétlődnek a dolgok. Mi lehet az ok? – kérdem ilyenkor. A gének? A körülmények? De hát azok mindig mások. A változás az egyetlen állandóság.
A nyári szünet előtt lányunk ma ment utoljára óvodába. Elköszöntünk, s ez nem az ilyenkor szokásos búcsú volt – valóságos. A kicsi lány, mint a legkisebb, elválik a többiektől: a középső csoportban marad. Óvónője fölemelte, a karjára vette, és úgy mondta, mintha magának mondaná: „Sose jött hozzám kedveskedni, hízelegni, mint a többiek, mégis annyira szerettem!”
Ő is, én is szaporábban pislogtunk, mintha éreztük volna mindketten: a vallomásos percek egyszeriségében egy pillanatra megmutatja magát a sors. Mintha jelezni akarná, nem mi, ő köti össze a múltat és a jelent a jövővel.
Mindez hazafelé menet hirtelen eszembe juttatta Fahidyt. Évek óta nem gondoltam rá, ami galádság, hisz ő velem volt úgy, ahogy a csupa szív óvónő a lányommal: anélkül kedvelt, hogy érzéseit viszonoztam volna. Csoszogós kis öregember volt, közel a hetvenhez. Sokszor megállított a szerkesztőség folyosóján, hogy elmondja minden alkalommal ugyanazt: nem jól csinálom.
Hiába írsz pompás riportokat, fiú, az újságírás lényege a hír, és ahogyan látom, neked nincsenek híreid. Sőt lehet, hogy nem is tudod, mi az igazi hír. Ha tudnád, írhatnál valami fontosat, de így lekésel mindenről. Míg ti, ifjú bajnokok, mert előző este boroztatok a Kulacsban, meg rossz nőket hajkurásztatok, délfelé botorkáltok be a szerkesztőségbe, én addig már körbejártam három minisztériumot, kifaggattam öt titkárnőt. Egytől egyig tudom a keresztnevüket, és mindig felköszöntöm őket névnapjukon. Te hány titkárnőt szoktál felköszönteni? Nem kell felelned, tudom jól: egyet sem. Nem lesz neved a sajtóban, ha így folytatod. Látod a kezemben ezt a regiszteres noteszt? Többet ér egy sarokháznál, olyan fontos nevek és telefonszámok vannak benne…
Az a baj, hogy álmokat kergetsz. Íróságról ábrándozol, amiből aligha tudsz megélni majd. Hagyj föl ezzel! Szeretném, ha vinnéd valamire, és teszek egy ajánlatot. Ha föllelek egy különleges témát, mert arra vágysz, tudom, szólok majd. Ha kedvedre lesz, és megírtad, el fogom mondani, sikerült-e jól megcsinálnod. Én jobban értek hozzád, mint te magad.
Nem is próbáltam leplezni, hogy tojok az ajánlatára, csakhogy ő bölcs volt, s tudta, hogy a választ leolvashatja az ábrázatomról. Sarkon fordult inkább, és elevezett lúdtalpain a főszerkesztő szobája felé. Nem értettem, hogy bármikor bemehet hozzá. Fahidy a Szabad Európánál működött, mi ütött Darvasiba, hogy hithű kommunistaként szóba áll vele?
Nyilvánvalóan tökfej voltam.
Pár nap múlva szólt, izgalmas témát talált számomra: egy olyan embert, aki elvesztette az árnyékát. Nem tudja még a címét, de most nincs ideje megszerezni, mert kórházba megy. Van némi szívzöreje, manapság rutinműtét az ilyen, majd beszélünk utána, mondta.
Felesége túlbuzgó orvosnő volt, ő vette rá a műtétre, amelybe aztán Fahidy annak rendje-módja szerint belehalt, mi meg, ifjú bajnokok a temetésén azt találgattuk, ugyan kié lesz a viharvert regiszteres notesz, amely azon a napon átlépett a legendák birodalmába, ahol már hiába nyomoz utána akár a legjobb riporter.
Ha Fahidy túléli a műtétet, fütyülök az árnyék nélküli fickóra. Ám kiderült, ilyen testamentumot egyedül rám hagyott, és ha ő viszonzás nélkül is kedvelt, kötelességem utolsó kívánságát teljesíteni. De csak pár éve láttam neki. Azóta gyűjtöm a hozzávalót, akárcsak a bizánciak az aranyló mozaikköveket. Rakosgatom őket ide-oda, s tudom, hogy nem hagyhatom abba. Onnan tudom, hogy egy éjszaka megjelent álmomban Fahidy, jött, ahol azelőtt: a New York-ház folyosóján, ahová ma csak bukszányi dollár birtokában léphet be az ember. Szálloda lett belőle, egy tábornokruhába bújt néger őrzi a bejáratot. Jött szemben Fahidy, és csupán ennyit kérdezett: na? – és már ment is tovább, nyilván egy titkárnőt kellett odaát felköszöntenie.
Az ember sosem tudhatja, honnan támad majd a szél, amely egyszer csak fölkapja, tolja, és menni kell vele, mert szembefordulni nem lehet.
Csak abba érdemes belevágni, amihez hozzájárul a természet. Érzed az első pillanattól, támogat-e vagy sem. Persze tenni kell érte, hogy elnyerd a kegyét. Azt nevezik jó sorsnak, ha sikerül. Rossznak meg azt, mikor ettől eltérítenek. Vigyázni kell.

Július 3., szombat
Mióta világ a világ, ellenzékben hálásabb írni, szólni, cikket fogalmazni – kivéve, ha a „balliberális” oldal kerül ellenzékbe. Akkor nem így van. Az előző kormány kitüntetett támogatói sorra gyönge írásokkal tűnnek fel, némelyikben olyan mondatokra és gondolatmenetre lel az olvasó, hogy még egyszer megnézi a szerző nevét: tényleg ez írta?
Így jártam ma Gerő Andrással, aki mégiscsak történészprofesszor, és a Habsburg Történeti Intézet igazgatója. Az ember elvárja, hogy dolgozatát státusaival arányos nívón fogalmazza meg. De nem.
A magyar civilizáció negatívumairól ír, ezen belül például arról, hogy az unió tizenöt tagállamának átlagához képest a magyar férfiak nyolc, a nők öt évvel élnek rövidebb ideig. Gondolatmenetének fonalát tovább sodorja, s végül azzal vágja el, hogy: „Életünk és halálunk rajtunk múlik. Úgy tűnik, nemzeti tragédiánk, az élet idő előtti elvesztésének okai sokkal inkább civilizációnkban, azaz önmagunkban, mintsem Trianonban keresendők.”
Ezt megtoldja azzal, miszerint a világ kulturális értékrendjében hazánk „egyértelműen az ortodox keresztény kultúrkörhöz áll közel; helye valahol Bulgária és Moldova között lelhető fel”.
Sajátos. A magyar történész-tanár kétely nélkül átveszi egy nemzetközi értékvizsgálat marhaságait, és úgy tolja elénk, mint fellebbezhetetlen igazságot. Viszonzásul én az atlaszt tolom Gerő elé, lássa, hogy a jelölt helyen a sivár Dobrudzsa található, s ezzel a nemzetközi „vizsgálat” komolysága egy pillanat alatt szétolvad, mint az áprilisi hó. Ha az ortodoxiára hivatkozik, ne csodálkozzék, hogy írása hiteltelenné válik. Hogy minden következtetése mögé kérdőjel görbül.
Gerő szerint a magyar civilizáció „problematikusságának” bizonyítéka a rövid élet. Honfitársainkat okolja ezért, kiknek egynegyede úgy gondolja, semmit nem tehet egészségéért, életkilátása növeléséért. Így vélekedik róluk: „Lehet, hogy ők azok, akik Istent tartják a történelem, a történések urának.”
Ez ugyanannak a mondatnak a parafrázisa, mellyel Konrád György minősítette az áprilisi választókat a Népszabadságban egy héttel korábban. Ugyanaz a fölény, ugyanaz a liberális gőg. Akit érdekel, visszalapozhat.
Gerő szerint főleg a mértéktelen dohányzás s az italozás miatt hal korán a magyar, s ahhoz, hogy ide jutottunk, semmi köze Trianonnak. Sanda állítás, s ha egyetemi tanárként a tényeket előadásain is ily könnyedén veszi semmibe, egy életre eltorzíthatja a hallgatók történelmi múltképét.
Képtelenség, hogy ne tudná, melyek voltak a határmegvonás legfontosabb szempontjai Trianonban. Egy közülük az, hogy a vasútvonalakhoz igazították a határokat. Az új országok vezetői asztalt verve követelték: rendelkezniük kell szuverén vasutakkal – ám mindenütt a magyar határ túloldalán! (Ez volt a „kisantantkörvasút”.) Nem véletlenül ragaszkodtak ehhez. Tudták, vasút nélkül egész országrészek fognak megbénulni, és Szabolcs, Szatmár, Bihar, Abaúj és Nógrád nagy része valóban így járt.
Város nélkül maradtak, megtermelt javaiknak – mezőgazdaságiaknak és ipariaknak – megszűnt a felvevőpiacuk, középiskolák híján elvándorolt az ifjúság, így kezdődött testi-lelki megnyomorításuk, és tart mindmáig.
Gerő András kétségbe vonja Trianon szerepét, mint aki sose hallott arról, hogy az embereket azzal lehet leginkább megnyomorítani, ha elvonják tőlük az életenergiát.
Nem elvonni kell – adni, s akkor minden rendbe jön.
Indiában erről kétezer éve tudnak. Gandhi társaival sok más mellett erre alapozta azt az iskolarendszert, amely most fordul „termőre”. A gyerekek asrámban: iskolatelepeken tanultak, húsmentesen étkeztek, és fizikai munkát végeztek, hogy tiszteljék a kétkezi embert. Szünidejükben az országot járták – gyalog. Az új India új lelkeket igényel, vallotta Gandhi.
Ön mint tanárember, mit szól ehhez, Gerő úr?

Július 4., vasárnap
Elraktuk a ribizlit. Feketét, természetesen. Dzsemje nemcsak étek, nem csupán csemege – orvosságként is hat. Tizenöt kilót vettünk kétszáz forintjával, aznap reggel szedték Letkésen, friss volt, szinte harmatos. A száráról nagy türelemjáték leszedni bogyóit, ennek ellenére én az ilyen munkát áldásnak tartom. Úgy érzem magam közben, mint egy hatalmas kertben, ahol minden az édenre emlékeztet. Nem a mennyre, amely tele jó emberekkel, akik fel-alá sétálnak, okosak és kedvesek, és integetnek egymásnak, s fölöttébb unalmasak. Az éden más. Azt csörgő patakok és gyönyörű fák és finom muzsika és szép nők teszik vonzóvá – legalábbis némely hit térítői szerint.
Anyám mellett megtanultam a befőzés minden részletét a bevásárlástól a dunsztolásig, az elrakás igazi kultuszával leginkább mégis a bolgárok közt találkoztam. Ott országos méretekben folyt. Talán a török idők oltották beléjük, hogy legyen tartalékuk. Sok kamra polcait láttam: roskadoztak a savanyúságtól, a lekvártól, az aszalt gyümölcstől, a sokféle szárított gombától. Még irodalmukat is áthatja ez a mentalitás.
Pár napja válogatás jelent meg Szondi György műfordításaiból Vándor virágok címmel – harminc éve épít velük hidat a két nép közé –, s benne egy írás Razcvetnikovtól arról, mint jár, aki rest, és fütyül a holnapra.
Mert a ma: valójában a holnap. Tégláról téglára épül az élet, kinél féllé, kinél háromnegyeddé, néha akad olyan is, akinél egésszé, ám arra, hogy egyetlen tégla hiányától is billenhet a szerkezet, senki se gondol. S az a tégla bármi lehet. Néhány üveg befőtt is akár.

Július 6., kedd
Ma kaptam a hírt, kiszállították a boltokba a Köznapló 2-t. Olyan ez, mint amikor először ül iskolapadba a lányod, a fiad. Benne van minden, amit eddig a napig beleültettél, mégis lázasan figyeled, észreveszik-e a sok igyekezetet. Ilyenkor már nem tehetsz érte semmit, csak vársz. Mert a könyv is olyan, mint a gyermek. Várja, hogy észrevegyék.