Lehet bankadó, de okosan

Hazánkban is napirendre került a lassan mindenhol általánossá váló bankadó. A pénzügyi rendszer adóztatása évek óta felmerülő kérdés, de eddig elsősorban az úgynevezett spekulatív célú tőkemozgásokra kivetett adóról (Tobin-adó) volt szó, míg a 2007–2010 közötti bankválságok következményeként egyre többen vetik fel egy általános bankadó szükségességét. Lassan hozzá kell szoknunk, hogy 10-15 évente nagyobb bankválság tör ki a világ valamelyik térségében, és 60-70 évente globális válságok alakulnak ki, amelynek költségeit szinte mindenhol az egyes országoknak kell állniuk. A bankok és más pénzügyi intézmények hagyományos szerepüktől eltérően ma már nemcsak hitelezéssel foglalkoznak, hanem nagyméretű spekulatív pozíciókat is felvállalnak, és a korábbi időszakokhoz képest jóval inkább kockáztatják saját tőkéjüket.
Hiába az egyre szigorúbb felügyeleti ellenőrzés és szabályozás: a banki profitok volatilitása, azaz váratlan, kilengésszerű változása is egyre nagyobb, így a jelentős veszteségek valószínűsége is évről évre növekszik. Éppen ezért valamilyen mechanizmus elengedhetetlen ahhoz, hogy a sorozatos állami kimentésekre hosszabb távon meglegyen a fedezet. Mivel a végső kockázatot az állam állja egy-egy nagyobb bank, illetve a pénzügyi rendszer tekintetében, ezért egy úgynevezett rendszerkockázati biztosítási díjat a pénzügyi szféra szereplőinek kell állniuk.
Mivel egy bankválság átlagos állami költsége a GDP öt-hét százalékát teszi ki, és átlagosan 20-25 évente következik be egy fellendülő országban, ezért ennek finanszírozására éves szinten a GDP 0,2-0,25 százalékát kellene kivetni a pénzügyi rendszer egészére. Ez hazánk esetében évente hatvanmilliárd forintot jelentene, viszont nem három évre kellene kivetni, hanem végérvényesen a rendszer integráns részének kellene maradnia. Ezzel szemben a pénzügyi kormányzat elképzelései szerint a pénzügyi rendszer csak az elkövetkező három évben fizetne többletadót („biztosítási díjat”), maximum hatszázmilliárd forintot (évente csökkenő mérték tűnik a legvalószínűbbnek), ami valamivel kevesebb, mint az örökjáradékként fizetendő évi hatvanmilliárd, azaz ami rövid távon sok, hosszabb távon akár méltányos is lehet (ha és amennyiben az adó 2013-tól megszűnik).
A pénzügyi rendszerre kirótt különadó számos kérdést vet fel. Egyrészt az nyilvánvaló, hogy a meghirdetett költségvetési célok eléréséhez minden egyéb lépés változatlanul hagyása esetén szükséges a bankadó, másrészt azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy fennáll a veszélye a tőkekivonásnak, illetve a hitelállomány csökkenésének. Amennyiben a bankadó évente eléri a kétszázmilliárd forintot, akkor elsősorban a külföldi tulajdonú bankok esetében a hitelkihelyezésük csökkenésére van kilátás. A két év alatti, háromszázmilliárd forintot meghaladó bankadó következtében a hitelkínálat 2011 végén mintegy hat százalékkal lehet kisebb a trend alapján várhatóhoz képest (nominálisan nullaszázalékos növekedés), ami a GDP növekedési ütemét mintegy egy százalékponttal vetheti vissza, és ezen keresztül a költségvetési egyenleget a GDP 0,4 százalékának megfelelő mértékben is ronthatja. Ez az elsődleges közvetett hatás, ami mellé kell tennünk azt, hogy az ebből finanszírozott adócsökkentés viszont növeli a GDP-t.
Ugyanakkor látni kell, hogy a hitelezési tevékenységre nemcsak a bankok tőkehelyzete, hanem a gazdasági vállalkozások általános állapota is jelentős, ha nem nagyobb hatással van. A bankadó kivetésénél figyelni kell arra, hogy az ne legyen áthárítva a fogyasztókra és ezen keresztül ne fékezze még jobban a gazdasági tevékenységet.
A bankrendszer úgynevezett tőkemegfelelési mutatója jelenleg 13,5 százalék körül van az MNB szerint (a valós valószínűleg 11,5 százalék), ami lehetővé tenné a hitelezés felfutását, ha a bankok nem félnének attól, hogy a rossz gazdasági és államháztartási helyzet miatt a vállalati szférának nyújtott hitelek bedőlnek. Azaz a hitelezés attól még nem feltétlenül fog elindulni, hogy van elegendő tőke (az szükséges, de nem elégséges feltétel), ahhoz még az is kell, hogy a hitelfelvevők kockázata alacsony, de legalábbis csökkenő legyen. Éppen ezért nem kerülhető meg a jelenleg is meglévő garanciacsatornák kiterjesztése, megerősítése. Ezzel el lehet érni, hogy a bankrendszer kockázata csökkenjen, s ez segítené a hitelezést. A garanciák mellett célszerű lenne a kis- és középvállalati szektor tőkehelyzetének javítása is, hiszen ez a kockázatcsökkentő és a hitelezési aktivitást mind banki, mind fogyasztói oldalról egyaránt javítaná. A bankadó mellett a devizahitelezés megszüntetése szintén komoly finanszírozási problémákat vethet fel, ami ugyancsak szükségessé teszi alternatív csatornák megjelenését. Jelenleg a magyar gazdaságban két alternatív, komoly forrásokkal rendelkező szereplő van (a pénztárak és a biztosítók), a náluk felhalmozódott vagyon azonban ma még alig hasznosul a reálgazdaságban. Az itt meglévő vagyontömeg – piackonform módon – becsatornázása a gazdaságba ma már megkerülhetetlen. Ennek legegyszerűbb módja az intézmények befektetési szabályainak drasztikus módosítása (a lengyel vagy a cseh rendszer kevert bevezetése). A korábbi módosítások paradox módon csak a külföldi részvénybefektetéseket favorizálták, ami hozzájárult a hazai tőkepiac fejletlenségéhez. Jelenleg csak a pénztárak (magán és önkéntes) mintegy ezermilliárd forintnak megfelelő külföldi eszközzel rendelkeznek. Ha ennek csak egy részét hazahoznánk, az mintegy négyszázmilliárd forint forrást jelenthetne az ingatlanpiacon és a kis- és középvállalati szektorban, ehhez jöhetne még a fenti intézmények rövid lejáratú betéteinek és kincstárjegyeinek bevezetése a magyar gazdaságba. A két tétel (külföldön lévő pénzek hazahozása és betétek átcsoportosítása) együtt mintegy hétszázmilliárd forint tőkejuttatást eredményezne, ami legalább ennyi hitelt vonna maga után, azaz a gazdaságban lévő pénz mennyisége még a bankrendszer agresszív összehúzódása esetén sem csökkenne. Szintén fontos, hogy a befektetési szabályok módosítása tőkét és nem hitelt juttatna a kis- és középvállalati szektorba, ami sokat javítana ma még igen rossz tőkestruktúrájukon is.
Igaz ugyan, hogy a bankadó elsősorban a költségvetési hiány csökkentése és a menetrendszerűen felmerülő bankválságok hosszabb távú finanszírozása miatt szükséges, de annak kivetésekor figyelni kell arra is, hogy a hitelezési tevékenység nehogy túlzott mértékben visszaessen. Az intézkedés – adott esetben más beavatkozásokkal párhuzamosan – még segítheti is a mainál kedvezőbb gazdasági szerkezet és a fenntarthatóbb növekedés kialakulását. Éppen ezért a bankadó mellett elengedhetetlen az adócsökkentés, a vállalkozások tőkehelyzetének piaci struktúrákon keresztüli javítása és a megfelelő garanciarendszerek bevezetése. Amennyiben a bankadót önmagában nézzük, az visszaveti a gazdasági növekedést, de ha már azt is figyelembe vesszük, hogy azt mire fordítják és milyen párhuzamos intézkedéseket vezetnek be, akkor annak hatása középtávon pozitív is lehet. Nagyon fontos az, hogy a bankadó ne önmagában legyen bevezetve, hanem egy szélesebb pénzügyi átalakító és adócsomag részeként.
A hitelezés visszaesésének tompítása miatt elengedhetetlen a fentiekben már említett vagyonkezelési pénzek bevezetése a gazdaságba, a takarékpénztári rendszer szabad forrásainak becsatornázásával együtt, és egy nemzeti eszközkezelő létrehozása, amely segítené a bankrendszer portfóliójának tisztulását, és ezáltal a jó adósok hitelhez jutását.

A szerző közgazdász