Második felvonás

Ha nem áprilisban, hanem egy-két hónappal korábban került volna sor hazánkban a választásokra, jóval több pénze lett volna az új kormánynak arra, hogy érdemi adócsökkentést hajtson végre és beindítsa a gazdaság növekedését. Az első negyedévben még könnyedén el lehetett volna fogadtatni hitelezőinkkel – a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Unióval – azt, hogy ne a Bajnaiék által tervezett 3,8 százalék legyen költségvetésünk idei hiánya, hanem legalább 5-6 százalék. A május utolsó napjaiban megalakuló második Orbán-kabinetnek azonban már nem sikerült feltornásznia a deficitet. Tavasz és nyár között ugyanis kiderült: megkezdődött a gazdasági válság második felvonása, amely még az előzőnél is tragikusabbnak ígérkezik.
A görögök összeomlása óta legalábbis a jelek egyre inkább ebbe az irányba mutatnak. Elég hamar kiderült, hogy baj van Spanyolországban, Portugáliában, de az olaszoknál sem rózsás a helyzet. S miközben Európa északi fele teli szájjal a délieken gúnyolódott, megérkeztek az első vészjelzések Írországból, Nagy-Britanniából, Belgiumból, majd az unió francia–német motorjának lefulladásáról. Hihetetlen adósságtengerekre derült fény, amibe még a Kína pénzügyi pórázán függő Egyesült Államok is belefulladhat, miközben a világ leggazdagabb gyöngyszemével, a csillogó Dubajjal is megtörtént az, ami korábban sohasem: a városállam lényegében fizetésképtelenséget jelentett. A világ gazdaságilag fejlett országainak összes tartozása ma már együttes növekedésük (GDP) 200 százalékát is eléri, ráadásul ennek a hatalmas hiteltömegnek a törlesztése még nem kezdődött meg.
Ez az óriásira növekedett adósságlufi is eredendően a fedezetlen hiteltermékekkel házaló bankoknak és spekulánsoknak köszönhető. Amikor gátlástalan profitvágyuk miatt összeomlott a világ bankrendszere, a jelentősebb gazdasági szereppel bíró államok rákényszerültek arra, hogy költségvetésük teherbíró képességénél is jobban túlköltekezzenek. A több száz millió eurós, dolláros mentőövek tavaly a legtöbb helyen leállították, néhol meg is fordították a visszaesést, megóvták a munkahelyek egy részét, és lélegeztetőgépre tették a nemzetgazdaságokat. A görögök óta ugyanakkor tudjuk: ettől még meghalhat a beteg, főként, ha már nem lesz több pénz az életmentő műszer működtetésére.
Robbanásveszélyes tehát a helyzet, ami egy ideje már a G20 néven futó nemzetközi gazdasági csúcstalálkozóknak is különös jelentőséget ad. A hét végén lezajlott torontói randevún elsősorban az volt szemmel látható, hogy miközben az Egyesült Államok és Európa súlyosan beteg, és újabb gyógyszerek után kutat, vannak olyan térségei a világnak, amelyek azt próbálták üzenni: ők – válság ide vagy oda – jól, sőt kiválóan érzik magukat. Közéjük tartoznak a házigazdák. A kanadaiak fényűző és pazarló vendéglátással igyekeztek hangsúlyozni, hogy náluk a krízis előtti stílus járja mostanság is. A bankadó elutasítása pedig – amiben Kanada többek között Kínával, Ausztráliával, Japánnal volt egy véleményen – egyértelműen a pénzintézetek mögött álló tőke elcsábítását szolgálja, még inkább előkészítve a világ gazdasági élvonalának átrendeződését. Eközben a gyengülő nagyhatalmaknak csak arra telt, hogy térdre rogyva megfogadják a nemzetközi befektetőknek: a következő hat évben megszorítások sokaságával teremtik majd elő az adósságtörlesztés fedezetét. S mint látjuk, nem csak készpénzzel lehet fizetni. A kínaiak például szívesen segítik a görögöket úgy is, hogy megvásárolnak tőlük egy-két tengeri szigetet.