Mennyit ad az orvosnak?

Az egészségügyben nincs elég pénz. Az államosítás kezdetétől nincs, mert az akkor tb-vagyon szovjet jóvátételbe ment, és nem kaptunk Marshall-segélyt sem. Két orvos barátom is hajszálra egyformán keres: az egyik belgyógyász, a másik neurológus, 25 éve vannak a szakmában.

Mikola István elnyilatkozta a sajtóban, miszerint egy szülészorvos figyelmeztette a várandós kismamát, aki már odahordott néhány tízezer forintot, hogy gyűjtsön még a szülésére, mert amennyije van, az nem elég. Ha ez Mikola Istvánnak, a 38 éve komoly, gyakorló orvosnak nóvum, sőt meglepetés, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a köznép ádáz haraggal reagál mindenfajta kísérletre, ami az egészségügyben arra irányul, hogy bármiért is fizessen. De elég felmenni néhány internetes portálra, amiket az érintettek sietve igyekeztek letiltatni, mert ott név szerint sorolták az anyukák, melyik szülésznek mennyi a tarifája, valamint csőstül olvashattunk hajmeresztő esetekről, kezdve onnan, hogy a doktor elnézte az ultrahangot és a gyerek láb nélkül született, befejezve azzal, hogy kilenc hónapig hordták a választott orvosnak a pénzt, aki a szülés idején elvonult síelni vagy horgászni. Vagy amikor arról hallunk, évente 500 oxigénhiányos (agykárosodott) kisgyerek születik, akiket a szülők aztán hordhatnak a Pető Intézetbe, vagy a Dévény Annához, ha van erejük, és hallottak a lehetőségekről.
A gyógyító ellátásban a szülésnek, illetve a terhességnek kitüntetett, semmihez nem hasonlítható a szerepe. Mikolának abban teljesen igaza van, hogy a szülő nő nem beteg. Magyarországon szülések még a hatvanas években is jobbára szülőotthonokban történtek, csak a problémás eseteket utalták kórházba. Ma a legtöbben kórházban szülnek, Geréb Ágnes az egyetlen, aki az otthon szülés mondhatni keserű kenyerét eszi, állandóan börtönnel és eltiltással fenyegetve. Ha akadna egy derék statisztikus, aki átnézné, hány csecsemő hal meg vagy lesz károsodott a kórházi ellátás dacára, nem lenne jobb az eredmény a Gerébénél. De Gerébnek pusztulnia kell, mert kilépett a kasztból, elárulta a szülészek zárt körét azzal, hogy lehámozta a mítoszokat és a túlgondozást a szülés körül, megmutatva a maga ősi valódiságában, természetesen a huszonegyedik század követelményeire áthangolva. Azt mondta az egyik igen felkapott szülész ismerősöm, hogy neki azért zsúfolt a pacientúrája, mert szereti a nőket. Ezen lehet viccelődni, de a probléma ott kezdődik, amikor a szülészorvosok egy része lenézi azokat, akikből él. Nem segít életük nagy eseményében, hanem vagy gúnyosan, vagy közömbösen, ímmel-ámmal segíti a szülést. A szülésnél, amely életfunkció, és az egészséges nőnél teljesen problémamentesen zajlik, de mivel a szülészek kilencven százaléka férfi, kevés affinitásuk van a fájdalomhoz, a zavarhoz, a megpróbáltatásokhoz, amit ilyenkor átél a szülő nő. Sőt. Mikola István megemlítette, hogy friss európai uniós lehetőségek és technikák fújnak be a szülőszobák ablakain. Érdekes, hogy ezeket a választási lehetőségeket: ne borotváljanak, ne kelljen hanyatt feküdni, ne legyen kötelező a gátmetszés, ezt már húsz évvel ezelőtt is ajánlotta egy WHO-küldöttség, és a mi szülészeink a hátuk mögött hangosan kinevették az ajánlásokat. Egy „becsületes magyar” betelefonáló azt mondta az egyik interaktív műsorban, hogy minden szülész nyakára küldjék oda az APEH-ot, és vizsgálják ki, hogy a fizetésükből hogy telik drága autóra, elegáns családi házakra, luxusutazásokra. Végül is alibinek elmegy, de ebből nem lesz senkinek sem jobb, a szokásos sárga irigységnél, ami a magyaroknál életérzés.
És most beszéljünk a hálapénzről. Szívbetegsége, gerincsérve, rossz mandulája bárkinek lehet. Ha ezeket a bajokat megműtik vagy sikerül a műtét vagy nem, de ismételhető. Életet adni egy másik életnek egyszeri és megismételhetetlen. Erre a szerepre ma még hál’ istennek csak a nők alkalmasak, és legyenek felvilágosultak vagy butuskák, tudják, hogy életük nagy alakítása előtt állnak. Félnek, a szüléstől mindenki fél, ismeretlen történés, csak egy emberben bíznak töretlenül, a választott orvosukban. Most mindegy, hogy miként megy ez Németországban vagy Franciaországban, itt így megy. És a nők, a családok mindent megtesznek a sikerért. Jó példa erre a lombikprogram, amivel évente legalább 1240 kisbaba jön a világra (legfrissebb adatok: ez évben 49482 szülés, 68539 halálozás, 39708 abortusz történt). Mivel az egész rendszert a pénz mozgatja, a családok fizetnek. A pénzükért odafigyelést és egészséges gyereket akarnak. Ami igazából semmi egy bonyolult agydaganati műtéthez képest. Az egész paraszolvencia-rendszer aljas, megalázó, és ennek nem kizárólag az orvosok mohósága az oka. Az egészségügyben nincs elég pénz. Az államosítás kezdetétől nincs, mert az akkor tb-vagyon szovjet jóvátételbe ment, és a szovjet döntések értelében nem kaptunk Marshall-segélyt. Két orvos barátom is hajszálra egyformán keres: 160 ezer nettót, az egyik belgyógyász, a másik neurológus, 25 éve vannak a szakmában. Emberéletek múlnak rajtuk, emberek jövője, életminősége függ tőlük, miközben egy bármelyik másodvonalbeli celeb milliókat kasszíroz a tévécsatornákon.
A hálapénzt Rákosiék belekalkulálták az orvosok közalkalmazotti fizetésébe úgy, hogy ezzel állandóan zsarolni lehessen az orvostársadalmat. Amikor a hálapénz előkerül, akkor a szakma a laborosokat és a röntgeneseket tolja maga előtt. De beszéljük azokról, akiknek fizetünk: a sebészeknek, a háziorvosnak, a szülészeknek, a belgyógyászoknak, a szemésznek, az urológusnak, a radiológusnak, nagyjából mindenkinek, hol ennyit, hol annyit. Aki nem akar sorban állni, várakozni, félnapokat üldögélni, idegen orvoshoz menni. De a szülészek ebből is kiemelkednek, mert igaz, hogy 90-100 ezer gyereknél nem születik több, de ez 100 ezer fix esemény. A paraszolvencia tehát be van építve a szégyenletesen alacsony orvosi fizetésekbe. Mi sem egyszerűbb, vegyék ki az orvosokat a közalkalmazottiból, legyenek szabad szellemi dolgozók, kössenek szerződést a kórházzal és a biztosítón keresztül fizessék őket.
Képzelt példa: egy vakbélműtét 100 ezer forint. A biztosító (OEP) kifizeti, ebből 70 ezer a kórházé, 30 az orvosé. Tiszta és egyszerű. Csakhogy van némi probléma, azt mondja az OEP, nincs rá ennyi pénzünk, adunk 30 ezret, a kórház meg lenyeli a csekély bevételt is, mert szegény, eladósodott. Érthetőbben: az egészségügyi legfelsőbb döntéshozók évtizedekkel ezelőtt rákényszerítették az embereket, hogy ők pótolják ki azt, amit az orvosoknak nem tudnak kifizetni. Ráadásul a paraszolvencia körül szabályos hisztéria örvénylik. A kórtermekben megy a suttogás, kinek mennyit illik vagy kell. Nézője voltam, amikor egy nő kommentálta, hogy doktornő engedje meg, hogy ezt a húszezrest átadjam önnek, majd becsúsztatta a borítékot a doktor zsebébe, amiben egy ötszázas lapult. Tízszeres, hússzoros béremelés sem oldja meg a problémát, mert a közalkalmazottaknál akkor mindenütt hasonló emeléseket kellene produkálni, hogy ne boruljon a rendszer. Ilyen meg nyilván nem lehetséges. Semmilyen megoldás nem életképes: fizessenek a választott orvosnak, ha az szabadidejében bemegy éjszaka a szülő nőhöz. És mi lesz az ügyeletessel, őt kártalanítják? Vagy majd a kamara kivet valami hozzájárulást? Ez is gyenge próbálkozás, elég lenne, ha az OEP azokat a tarifákat elismerné, amit egy magánkórházban elkérnek egy szülésért, legálisan.
A megoldást nem tudom, az orvosok sem könnyen mozdulnak, mert kevés az a fizetés, de biztos, és melléje össze lehet még szedni valamit. De ha a másik rendszer jön be, a rossz orvos munka nélkül marad. Attól viszont joggal tartunk, hogy most ugyan lesz valami tettre kész beszélgetés a kormányzat és a szülészorvosok között, majd az egész ügy a szokásos módon elhal. Addig is elég, ha a szülészek belenéznek a szülészeti módszertani levelekbe és betartják a benne ajánlottakat.