Szinte minden tanulmányát együtt jegyzi Albert Fruzsina szociológus kolléganőjével. Barátok?
– Persze. Gyermekkorom óta semmit sem tartok olyan izgalmasnak, mint megfigyelni az emberi kapcsolatokat, hallgatni az emberek történeteit. Mégis csak szociológus szakos hallgatóként, a szakdolgozati témajavaslatok között találkoztam először a „social network” kifejezéssel, ami magyarul talán társadalmikapcsolat-hálónak fordítható. Már magába a szóba is beleszerettem, és azonnal tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. Igen ám, de erről a témáról csak nagyon sok adatot összegyűjtve, sok-sok kérdőívet kitöltetve lehetett minőségi dolgozatot írni, ehhez kellett egy társ. Albert Fruzsina csoporttársam volt, őt kértem fel erre – ennek már jó húsz éve –, azóta együtt kutatjuk a társadalmi kapcsolatok hálózatát, a barátság szociológiáját, amihez kapcsolódik a család- és egészségszociológia is. A kettőnk zavartalan közös munkája ritka dolog a tudományos életben. Valahogy mi soha nem marakodunk…Bár a kapcsolatunk nem barátságnak indult, mára sokkal több lett annál. Olyannyira, hogy sokan azt gondolják, Albert–Dávid egy személy, ráadásul férfi!
– Barátságról írott könyvét olvasgatva nemcsak az döbbentett meg, milyen kevés barátjuk van a magyar embereknek, hanem az is, hogy milyen keveseknek van barátjuk egyáltalán.
– Az emberek egyharmada válaszolta azt, hogy nincs barátja, és ez nagyon szomorú dolog. Húsz év alatt több alkalommal feltettük – mindig ugyanazoknak az emberek – a kérdést, hogy önnek hány barátja van. Azt tapasztaltuk, hogy egyre csökken ez a szám, még akkor is, ha a rendszerváltozás után egy kicsivel nyitottabbak lettek az emberek egymás irányába. Ezzel együtt általános jelenségnek mondhatjuk, hogy nagyon sokan élnek közöttünk, akik végtelenül magányosak, vagy a családtagjaikon kívül nincs egyetlen bizalmasuk sem.
– A barátság érzelem; hogyan lehet ezt vizsgálni társadalomtudományos szempontból?
– Azt tapasztaltuk, hogy az a kérdés, van-e barátja valakinek, nem szorul magyarázatra, amikor viszont nagyon széles az illető ismeretségi köre, el kell gondolkoznia azon, melyik kapcsolatát nevezi barátjának, hiszen az emberi viszonyok sokfélék lehetnek. Meglepetésként ért bennünket, hogy sok vidéki asszony a barát kifejezés alatt a „pasit”, a szeretőt érti, és erre mondta, hogy neki ilyen nincs. Ezért is nagyon nehéz átlagokról beszélni. Sokakra érvényes, hogy akiknek van barátjuk, azoknak általában négy is van. A férfiaknak kicsivel több, mint a nőknek.
– Pont fordítva gondolnám!
– Megint nagyon homályos terepen járunk, mert a férfiak hajlamosak barátnak nevezni a haveri kör tagjait, míg a nőknek az a barát, akivel igazán bizalmasak lehetnek. Amikor azt kérdeztük, hány olyan személy volt az utóbbi hónapokban, akivel őszintén megbeszélhette a magánéleti problémáit, személyes bajait, a nőknek sokkal több név jutott eszükbe, mint a férfiaknak. A nők ugyanis meg tudják beszélni a dolgaikat a barátnőikkel, a testvérükkel, az anyjukkal, viszont a férfiak többsége csak a feleségével! A barátaiknak ők sokkal kevésbé nyílnak meg.
– Igaz a mondás, hogy embert barátjáról, madarat tolláról?
– Igen, jellemzően a magunkhoz hasonló, azonos társadalmi státusú emberekkel szeretjük körülvenni magunkat. Úgy tűnik, hogy a munkahelyeken szövődik a legtöbb barátság, aztán az iskolában. Barátkoznak még az emberek a szomszédokkal, az utcabeliekkel – bár ez a fővárosban nyilván ritkább, mint falun. Aztán mint mindig, e téren is van egy „egyéb” kategória. Mérhetetlenül ritka, hogy családi barátságok öröklődnek tovább, régi társaságok hagyományozódnak a következő generációkra. Jó lenne, ha az emberek járnának közösségi helyekre, klubba, egyesületbe, egyházi közösségbe, ebből a szempontból is nagyon értékesnek tartom a cserkészetet. A rendszerváltozást követően, amikor rengeteg ember elveszítette a munkahelyét, sokuknak drámai módon a barátaikról is le kellett mondaniuk. Gondoljuk csak bele, mennyire más az a viszony, amikor nap nap után együtt vagyunk, mint amikor csak telefonon hívjuk egymást! Ez utóbbi kapcsolat lassan el is sorvad.
– Csoportosíthatók az emberek aszerint, hogy hány barátjuk van?
– A magasan iskolázottaknak egyértelműen több van, mint az alacsonyabban iskolázottaknak, már csak azért is, mert tovább és több helyre járnak iskolába. A barátságot egyfajta kapcsolati tőkének is nevezhetjük, amelyet a magasabban képzettek azért tudnak könnyebben felhalmozni, mert vizsgálataink szerint az ő életükben sokkal inkább megmaradnak a családi kötelékek, és erre a hálóra épül rá a barátok köre.
– Ezek szerint értelmiségi dolog a nagy baráti kör?
– Úgy tűnik, igen, habár e téren érdekes tapasztalatokat szereztünk legutóbbi vizsgálataink során, amikor romák körében vizsgáltuk a kötelékeket. Vannak jelek, amelyek arra mutatnak, hogy az első generációs roma értelmiségieknek – talán az asszimilációs törekvések miatt? – nagyon sok kapcsolatuk van, de ezek nem épülnek rá a szülői házból hozott kapcsolatokra, hanem felcserélődnek velük. Félek, hogy ez így nem jó, mert azok, akik elveszítik eredeti közösségüket, könnyen elveszítik a talajt is a lábuk alól, mert csupa felszínes kapcsolattal veszik körül magukat. Persze ez csak az én érzésem. A cigányság körében végzett kutatásainkban kulturális antropológusok segítettek bennünket, akik felhívták a figyelmünket, hogy a barát szó ebben a közösségben a nem roma barátot jelenti. A roma barátra a cigányság a testvér fogalmát használja, ami ebben az esetben nem csak az édestestvért jelenti. Kiderült, egy átlagos cigány embernek van harminc „tesója”, míg egy átlag magyarnak tizedannyi. Azt hiszem, megint csak nincs értelme azt boncolgatni, ki mit ért pontosan a barát szón, mert azt úgysem tagadhatjuk le, hogy mentálisan mégiscsak hatalmas dolog, ha valaki úgy érzi, van harminc ember, akire minden körülmények között számíthat! Ebből a szempontból a romák sokkal jobb helyzetben vannak, mint a hasonló iskolai végzettségű magyarok.
– Tehát: kevés embernek van sok barátja, és soknak kevés?
– Pontosan ez az úgynevezett skálafüggetlen eloszlás, aminek bizonyításával Barabási Albert László világhírre tett szert. A szociológiai görbékre többnyire az jellemző, hogy kevesen vannak a két szélén, és sokan középen, vagyis a görbe egy kalap formájára hasonlít. Annak a statisztikája viszont, hogy mennyi barátjuk van az embereknek, ennek a görbének az ellenkezőjét mutatja: sokan vannak a két szélén és kevesen középen. Azt tapasztaltuk, hogy a skála szélén lévő, nagyon sok barátot magukénak mondó emberek csomópontot képeznek a társadalmon belül, akik összetartják a baráti társaságokat. Számítások bizonyítják, hogy a barátságok hálózata az egyik legerősebb kapocs az emberi társadalmon belül, olyan erős, hogy csak a maffiához hasonlítható. Hiába próbálnánk kiiktatni belőle egy-egy központi figurát, a hálózat magától összeforr. Azok az emberek sikeresek, akik közel tudnak kerülni a baráti társaságok véleményformáló hírességeihez. Nem celebekre kell gondolni, hanem azokra az emberekre – ezekből Magyarországon is sok van –, akik benne vannak egy csomó civil szervezetben, kuratóriumban, igazgatótanácsban, és hatalmas az ismeretségi hálózatuk, mint a hajszálgyökerek, beszövik szinte az egész társadalmat.
– Engem mélységes szeretet fűz a barátnőimhez, nem a remélt társadalmi előnyök.
– Ezzel én is így vagyok, szerintem is megvetendő érdekből barátkozni, de ettől még tény, hogy sokan így csinálják. Veszélyes, hogy a nők az emancipációs harc során elveszítik a nagyon bizalmas – és a lelki egészség szempontjából végtelenül fontos – segítő női kapcsolathálójukat. Tőlem is szokták kérdezni, csalódtam-e már barátságban. Mindig azt válaszolom, hogy nem, mert ösztönösen, a másikra kíváncsian alakítom ki a kapcsolataimat, amelyekre kétségtelenül sok időm megy el, de annyi jót hoznak az életembe, ami mással nem volna pótolható. Akkor látszik igazán ezeknek a kapcsolatoknak a megtartóerejük, mikor már nincsenek emberi kapcsolatok, például a hajléktalanságban. Nem véletlenül választottam a hajléktalanok ismeretségi rendszerének vizsgálatát a doktori disszertációm témájául.
– Azt hinné az ember, hogy a melegedőben együtt üldögélve életre szóló barátságok születnek.
– Nem születnek. Nyilván azért sem, mert nem jó kedélyű, nyitott emberek fordulnak egymás felé, hanem családi kapcsolataikat vesztett, sebzett, bezárkózott, magányos lelkek. Ezt tartom a hajléktalanság legnagyobb drámájának, nem csak a munka és a lakhatás hiányát. Számunkra is döbbenetes volt, mikor kiderült, hogy a társadalom 20–25 százalékának senkije sincs a világon, se barátja, se rokona. Idetartozik sok hajléktalan, de például azok az idős nők is, akik mellől hosszú életük során lemorzsolódott, kihalt mindenki.
– Akinek tehát élő a kapcsolata a rokonaival, annak több barátja lesz?
– Nemcsak hogy sok lesz, hanem kevés az esélye arra is, hogy magányos legyen. Attól, hogy sok barátja van valakinek, még lehet magányos, ha nem áll mögötte a családja. Ez egyértelműen tetten érhető volt a nagyvárosi, jómódú, magas iskolai végzettségű, sok esetben pénz motiválta kapcsolatokat fenntartó, többnyire szinglik körében végzett vizsgálataink során. Van még egy jelentős – és nagyon tradicionális – csoport, amelynek tagjai azt mondják, ha van családod, nem kell barát. Mintha ez vagy-vagy kérdés volna! Még a fiatal korosztály 10–15 százaléka is azt mondja, ha van családom, nem kell senki más! Amikor az Embert barátjáról című könyvet szerkesztettük Fruzsinával, idéztünk leveleket, amelyeket a barátságról írtak az egyik magazin olvasói. Nemegyszer olvastuk ötvenes éveikben járó asszonyok keserű sorait – de sok fiatalét is – arról, hogy amint férjhez mentek, rögtön elmaradoztak a leánykori barátnők, akiknek a legnagyobb ellenségük sok esetben éppen a férj vagy a barát volt.
– Semmit sem ér az a randevú, amelyet hazaérve nincs kinek azonnal elmesélni.
– Azt hiszem, tanítani kellene az iskolában, hogy a párkapcsolat nem olyan, mint a matrica, hogy összeragadunk, és egymás nélkül mostantól egy lépést sem teszünk, mert a külső kapcsolatok hiánya előbb-utóbb megbosszulja magát. Orvos a férjem, mikor ügyelt, hogy ne legyek egyedül, azonnal jöttek a barátnők, úgyhogy az én kapcsolataim szépen megmaradtak, de figyeltem is arra, hogy így legyen. Könnyen barátkozom, mert mindenkire kíváncsi vagyok. Hármat kérdezek, és mindenki kiönti a szívét nekem. Ha a nevekre nem is emlékszem mindig jól, az emberek történetei örökre megmaradnak bennem, azért, mert engem tényleg érdekelnek. Azt hiszem, mindenkinek tudnia kellene, hogy a kapcsolati háló olyan társadalmi tőke, amely ha tönkremegy, nincs helyette más. Sokkal veszélyesebb, mint pénzt, vagyont elveszíteni, mert az ismeretségi rendszert nem lehet pótolni. Azt hiszem, az embereknek azért is van kevesebb barátjuk, mint hajdanán, mert nem szánnak időt egymásra. Ezt tudományosan is bizonyítani tudtuk az időmérlegadatok vizsgálatával. Bármilyen sokat dolgozunk is, a modern életvitel sokkal több szabad időt biztosít az embereknek, mint amennyivel néhány évtizeddel ezelőtt rendelkeztek. Ami viszont a szabad idő eltöltését illeti, ma úgy néz ki, hogy tévénézés, és csak utána az összes többi, és ez olyan kevés, hogy szinte alig mérhető. Az emberek nem beszélgetnek, és ezt szerintem nem pótolják a közösségi oldalak meg a chatelés, már csak azért sem, mert ez is csak egy bizonyos rétegre jellemző, nem a társadalom egészére.
– Engem mindig megdöbbent, amikor a tyúkszeméről is a Facebookon számol be valaki, mert nincs egy hús-vér ember a közelében, aki elszörnyedne rajta.
– Ahhoz vagyunk szokva, hogy mindenki rábólogat arra, amit közzéteszünk, mikor valójában arra volnánk éhesek, hogy minket jól ismerő barátunk mondja el, mit gondol ő aktuális élethelyzetünkről. Meg aztán lehetünk betegek, kerülhetünk rossz lelkiállapotba, mikor valódi emberekre van szükségünk. Igazi barátokra. Végtelenül igaznak tartom az ószövetségi bölcs tanácsot: „Régi barátodat ne hagyd el hűtlenül, mert hisz az új barát meg sem közelíti.”
origo.hu
„Román földre” ment „vendégségbe” Magyar Péter, akit végül a Szózat is a falhoz állított
