(mire jó az adó )

Én nem tudom, hogy az úgynevezett adóparadicsomok mennyiben hasonlítanak más „paradicsomokra”, teszem azt a horgászparadicsomra, vagy hogy igazi nagy fába vágjuk a fejünket: a mennybélire.
Kezdjük tehát a horgászattal. Általában azok keresik fel az ily néven elhíresült vizeket, akik netán profik és gyakorolni akarnak, vagy olyanok, akik képesség vagy gyakorlat híján, itt, a nagy nyüzsgésben vágynak és remélnek halat fogni. A ponttyal, süllővel, harcsával „feldúsított” tavak elsősorban és döntően abban különböznek az adóparadicsomoktól, hogy itt az „élvezkedésért” sokat kell fizetni, amott pedig éppen az ellenkezője történik, aki „offshorizál”, azt annak érdekében teszi, hogy minél kevesebbel megússza.
Ha pediglen a mennybélivel példázódunk, meg kell jegyeznünk, hogy az odajutást ítélet, mondhatni számonkérés előzi meg, s azt bizony kedvezőtlenül befolyásolja a kapzsiság, a lopás, a csalás és a kötelességkerülés. Azt mondhatjuk tehát, hogy aki bekerül egy adóparadicsomba, vagy más módon kerüli el az adófizetést, legfeljebb csak a földi elszámoltatással számol, ami kényelmetlen lehet ugyan, de nem végzetes. A „népbarát” Kádár-korszakban nem volt adó, legalábbis az adókényszer kevesekre vonatkozott, az úgynevezett „maszekokra”, akikre a rendszer egyébként sem nézett jó szemmel, így adóztatásuk a bérből és fizetésből élők számára jogos büntetésnek tűnhetett. Arról sosem esett szó, hogy a tömeges adózás hiánya, s amellett a sok „ingyenesség” és „szociális juttatás” valójában egy általános társadalmi jövedelemelvonásból következett. Az állam már azelőtt beszedte minden polgárától az adót, mielőtt az a bérét felvette volna. Hoppá! Most jut eszembe, hogy én egy rövid ideig fizettem úgynevezett katonaadót, amit azért róttak ki rám, mivel 1956 miatt nem soroztak be. Bevallásához nem kellett trükkös nyomtatványokat kitöltenem, a kérdéses összeget a munkáltató egyszerűen levonta a fizetésemből. Azok voltak ám a szép idők! Automatikus volt az adómorál. Az úgynevezett piacgazdaságban, demokráciákban roppant fontos kérdés, hogy az állam mire költi az adófizetők pénzét. S az is, hogy miként. Az egyén szempontjából legalább ekkora jelentőséggel bír, hogy mennyi adót fizet, jövedelmének mekkora részével kell az „államháztartásba” besegítenie. Az emberek úgy érzik, minél kisebb az adófizetési kötelezettségük, annál jobb a kormányzat, némelyek tán azt is elvárnák, hogy az állam semmiből működtesse a közintézményeket. Az „adóparadicsomokban”, ahová az offshore-lovagok igyekeznek, az ott bejegyzett cégeknek minimális adót kell csupán fizetniük, viszont az adott állam részben mégiscsak abból él, hogy más országok adófizetésre kötelezett polgáraitól szerez jövedelmet, miközben a hozzájuk csak szimbolikusan tartozó cégek és személyek az otthoni adófizetés alóli kibújása gyakorlatilag saját országukat terheli. Ugyanúgy, aki egyszerűen adót csal, másokra hárítja mindazon költségeket, amelyek a társadalom működéséhez elengedhetetlenek. Tehát nem az államot, nem a kormányt, hanem polgártársait lopja meg.
Annak a kormánynak, amely adócsökkentést szándékozik végrehajtani, szüksége van arra, amit adómorálnak nevezünk. A vállalkozások fejlődését, a munkahelyteremtést szolgáló „könnyítések” csakis akkor érhetik el a céljukat, s szolgálják a költségvetés egyensúlyát, ha minden állampolgár becsülettel eleget tesz adófizetési kötelezettségeinek, és sem az egyének, sem a vállalatok nem keresik a „kiskapukat”, vállalják a később remélhetően a kilábalást és fejlődést szolgáló terheket. Minél kevesebbet, de minél többen, ez az alapja egy normális adórendszernek.
Hogy erkölcseink egy most kezdődő változás során ekként nemesednek-e, én nem tudom…