Ne (csak) azt, amit kérnek

Bizonyos sajtókörökben nem talált túl sok megértésre a kormányzati szándék, hogy újra legyen giccsadó. Nem arról kezdtek fantáziálni, hogy végre be kell hát látnunk, az adót (kulturális járulékot) mindenkitől beszedő, s aztán háttérben maradó, nem szabályozó, nem is ellenőrző állam szerepköre nem lett sikeres a rendszerváltás után. Nem tudott megerősödni annyira a magyar középosztály, hogy értékválasztásával, ízlésével a természetes szelekció hathatós eszköze lehessen. De megbuktak más jól hangzó elképzelések is. Nem igaz, hogy ami érték, azt a piac feltétlenül megtartja. Nem igaz az sem, hogy a közönség tudja, mi kell neki.
A közönség mindig abból fog válogatni, amit kap. Ha csak bulvárlap van, akkor a mítosz-, történet-, hősigényét abból elégíti ki. Ha a tévékben csak Életképek meg Barátok közt van és Jóban-rosszban, ami magyar emberekről és mai helyzetekről szól, akkor az lesz az ő tükre, amiben figyeli, mi van velünk, milyenek vagyunk. Ha csak kereskedelmi célból összezutyult „világzenét” és „világtáncot” vagy lakodalmast kap a rádióban, a tévében, a falunapon, akkor arra üti a taktust a lábával az asztal alatt. Azt kéri a kívánságműsorban, az lesz a csengőhangja, azt táncolja a gyereke a szalagavatón. Ha csak kínai karácsonyfadísz-angyal van a kézművesvásárban, akkor azt viszi haza a gyerekének a karácsonyfára. Élni akar, dolgozni akar, gyarapodni akar, ahogy a szülei, nagyszülei tették, és ezért elfogadja a külső körülményeket. Azt is, ha a szép nem olyan szép, ha a jó nem olyan jó, és tűri, ameddig bírja, ha az igaz nem igaz.
De nem csak mások tévedtek nagyokat az elmúlt évtizedekben. Én például még azt is elhittem, hogy Csokonai, Petőfi, József Attila sorsából okulva többé nem nélkülözhet kiemelkedő tehetségű író, költő, nem juthat éhezésre, nyomortanyai életre, főművét barátai, pályatársai nem hallgathatják agyon. Mert a XX. században már tanultunk abból, amit az irodalomtörténetből, az életrajzokból tudunk. És már emberileg is jobbak lettünk, mint voltunk, mert a pszichoanalízis és más tudományok meg az eszmék már megjavítottak minket. És ez sem igaz. Ez sem vált be. Sőt!
Goethe azt mondja: Ne azt add nekik, amit kérnek, hanem amit kérniük kellene. Ez az alkotó, előadó, közvetítő értelmiségi és a kultúrpolitikus felelőssége, vagy legalább legyen annyi, hogy ne hagyja végleg veszni azt, ami örök érték, ne engedje, hogy eltűnjön, ne engedje, hogy hozzáférhetetlen legyen, ne engedje, hogy meg se születhessen, vagy hogy felcserélhetőnek látszódjon a talmi értékekkel.
Tehát akkor mi legyen? Reménykedjünk abban, hogy a politika többet tanult a leckéből, mint a társadalom jelentős hányada. Megérti, hogy a művészetre is ránehezedő állam az pfuj, az rossz. És a markát tartó, de többnyire passzív, közömbös állam is ugyanolyan rossz, és amennyi szabadságot és rendet hozott, annál már többet vitt? Érti azt, hogy nem lehet nélkülünk boldoggá tenni minket, és ahol majd meghúzza a határt, azt a természetes aktuális mozgások, sűrűsödések, ritkulások és főleg a tisztán és frissen megfogalmazott értékek és igények mentén kell tennie?